Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-03 / 36. szám

dani: ez a fő ! És mindezek úgy függjenek össze, legyen köztük olyan szoros kapcsolat, a mint azt a Nóvák javaslata kívánja, s akkor semmi esetre nem marad hatástalan. A mi pedig a „czeremónia, pápistaízű" megjegyzést illeti, arra nézve megint csak azt mondhatom, hogy nem áll. Nem pedig azért, mert szerintem a cerimonia egy összefüggéstelen, zavaros, alaptalan valami: opus operatum. Nem ilyen a szóban forgó javaslati rész. Ez egy jól kigondolt, szépen megalkotott keret, a mely ellen sem logikai, sem eszthetikai szempontból nem lehet kifogásunk, nem még fizikai szempontból sem. Ez befejezett egységes alkotás. * * * Es most következik dolgozatomnak az a része, a melyben a szertartások egységéről ügy szólok, mint a mely a leginkább lelkesít és foglalkoztat engemet és a melynek okvetlen el kell ömlenie az egyes liturgiákon. Míg az az egység, a melyről eddigelé beszéltek és írtak s a melyről egyik lelkésztársunk így szólt — a római katholikus liturgiára való hivatkozással — erő, nagy erő van abban: az összes református egyházak liturgiájának egységesítése, egyformásítása csak másodsorban érdekel engem, mert annak keresztülvitele a konzervatív gondolkozásuak miatt lehetetlen. Lehetetlen azonnal, egyszerre, de nem lehetetlen a maga módja szerint, huzamosabb idő alatt, kellő „prudencziá"-val. Ez mivel rendelkeznie kell minden lelkésznek, rendelkezniük kell különösen azoknak, a kik az egységesítés kérdésével foglalkoznak, mert csak így érnek czélt, csak így jutnak üdvös eredményre. En nem tudom, de úgy érzem és erősen hiszem, hogy jó úton járok, ha ez esetben radikálista vagyok s egy teljesen új, egy minden tekintetben kifejező szertartási formulát kivánok. Ilyent kívántam eddig is, ilyent kívánok most is! És miért'? Semmi esetre sem azért, hogy ezt a zsinat törvénybe iktassa és elrendelje sürgős keresztülvitelét — hogy úgy mondjam — végrehajtását. Dehogy! Isten mentsen! Hanem csak azért, hogy legyen kezünk alatt egy szép keret, a melybe igyekezzünk beleilleszteni istentiszteleti cselekményeinket; legyen egy alapos tervezetünk, a melynek az alapján átalakíthassuk liturgiánkat, természetesen bölcs mérsékléssel, minden veszedelem nélkül. íme az áthidalás, a mire törekedett a konvent a maga javaslata készítésekor s a mit nem mellőzök én sem, mikor e sorokat írom. Mert valóban komoly a dolog s a mily fontos, oly kényes a kérdés. Épen ezért nem lehet azt csak úgy könnyedén üdvösen megoldani. Nem fogja megoldani üdvösen maga a konvent sem, ha nem szakít álláspontjával s figyelmen kivül nem helyezi kiadott javaslatát, a mely egyáltalán nem juttatja eszünkbe a szentírás eme szavait: Szerezz bölcseséget 1 Pedig erre volna a legnagyobb szükségük mindazoknak, a kik boldogulni és boldogítani akarunk. De nemcsak . . . hanem még áthidalásra sem jó a szóban forgó javaslat. Nem pedig azért, mert az is zavart támasztana, visszatetszést szülne a konzervatív lelkiiletüeknél, ha azt egyszerre, minden előzetes munkálat és bölcseség nélkül emelnének érvényre az illető lelkészek. Vagy nem? De És ha igen, miért ragaszkodjunk hozzá? Nem sokkal jobb volna-e hát elfogadni a Novákféle javaslatot, mint olyant, a melyik ez idő szerint a legjobb, a legalaposabb ? Vagy én nem bánom, ha mást teremtenek is, csak hogy legyen különb, legyen megfelelőbb, és a mi fő, radikális, a melyik intőleg szóljon a lelkészhez: Vigyázz! Légy bölcs, hogy a czélt üdvösen szolgálhasd. A tervezettel ne játszódjál, de vele okosan bánjál! Tudd meg, hogy az áthidalás joga a tied! Bizony! Ez volna a legíidvösebb dolog, mert így nem sűlyedne géppé a lelkész, hanem számot vetne a helyi viszonyokkal és úgy végezné az egységesítés munkáját, hogy zavart, visszatetszést ne támasszon, de azért legyen egységes és épületes minden egyes szertartása és így menjen végbe a nagy átalakulás a református liturgiát illetőleg. De hogy ez átalakulás minél hamarább bekövetkezzék, vájjon nem volna-e tanácsos a hívekkel már jó előre beszélgetni a liturgia reformálásáról, nem volna-e tanácsos előre felkölteni érdeklődésüket és az amúgy is éhező és szomjúhozó lelkeket megnyerni az üdvös újításoknak ? Azoknak az újításoknak, a melyekkel rokonszenveznie kell minden igazi protestáns, közelebbről református hívőnek. Hiszen a lélek rendeltetése: az emelkedés, szabad szárnyalás! E nélkül nincs üdv, nincs tökéletesedés! Maga Idvezítőnk, nagy Mesterünk, és később Kálvin, Luther, Dévai Bíró Mátyás, Szegedi Kis István s a többi nagy reformátorok, az élet nagy apostolai is ezért lelkesedtek. Czéljuk a tökéletesedés, Istenhez való emelkedés volt. Ezért vívták ki a lelki szabadságot ! És mi törpe utódok, mégis csökönyösködnénk s görcsösen ragaszkodnánk az avult formákhoz, a lelket békóba verő hagyományokhoz ? Vigyázzunk, jól gondoljuk meg mit csinálunk. Ne nézzük azt, hogy népünk konzervatív lelkületű s nem szívesen szakít a szokott formákkal, mert akkor csakugyan megfogyatkozunk, elveszünk. Mit mond az írás? „Elvész a nép, mely tudomány nélkül való". Mi hát a kötelességünk? Mire hívnak fel az említett szentírásbeli szavak ? Nem arra-e, hogy tanítsuk a népet, lövelljünk fényt lelkébe, hogy megértse az idők jeleit, hogy megértse lelki vezéreit és örüljön a reformoknak. És a mi szintén fő, sőt talán a legfőbb : ébreszszünk a hívekben bizalmat magunk irányában, nyerjük