Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-08-27 / 35. szám

(pedig csak harmadnap előtt s csak a templomban tettem róla említést) nagy számmal, kivált a nők, zsúfolásig töltötték meg csinos templomunkat. És zengett az ének a tömeg ajakáról, oly szépen, s hallgatott a közönség a szónokra szegzett szemekkel, oly áhítatosan, a hogy Baranyán kivíil ma már sehol. Azt hiszem, hogy e látvány az apostoli buzgóságú férfiú szívét is megragadta, ihlettel töltötte el, mert dörgött, mint Illyés, tanított meggyőzően, mint egy Pál, s intett szeretettel, mint egy János. „Hát ti kinek tartotok engemet?" E kérdés alapján fejtegette a Krisztus istenségét s az e hitben rejlő boldogságot, remek elő- ós utóimádsággal emelve Istenhez a lelkeket. A gyülekezet tagjai nagy tömegben a templom előtt vártak, míg kijöttünk s az elöljárók áldáskivánattal köszönték meg az ige hirdetését. Egy 80 évet haladott agg keresztyén még versben is áldotta a fáradhatatlan apostolt. Az én aggodalmam tehát ok nélkül volt és ez nekem jól esett, annyival inkább, mert e sikert igazán remélni sem tudtam. De hogy így történt, a kiváló férfiúra való tekintetből is, csak örvendhetek rajta. Az istentisztelet után az intelligenczia részvételével egyházi ügyeinket beszéltük meg, s ezek közt fájdalommal konstatáltuk, hogy az olvasásra való kedv terjedésével szemben valóságos mulasztás részünkről, hogy a nép vallás-erkölcsi táplálását elhanyagoljuk. Nagy hiba, hogy a yallásos irányú írók is, a helyett, hogy a közös nagy czélra egyesülnének, erőiket, valamint a közönségét is, jobb vagy gyengébb, kisebb körökre szorítkozó lapocskák fentartásában morzsolják el. Kívánatosnak tartanok azért, hogy egy protestáns irányú hetilap Budar pesten és pedig Dr. Szabó Aladár szerkesztésében jelenjék meg, mihez az értekezleten résztvevők erkölcsi és anyagi támogatásukat eleve is felajánlják. Még több más kérdés volt eszmecserénk tárgya, mindaddig, míg a szeretett vendég tőlünk búcsút vett, hogy még az éjféli vonattal haza utazzék. A rideg történetet írtam. Kommentárt nem fűzök hozzá, legföljebb köszönetemnek adok nyilvános kifejezést vendégeim nevében is a fáradhatlan lelkésznek, ki apostoli bnzgóságával nekünk lelki élvezetet nyújtott s ezt a napot emlékezetessé tette. Annyi bizonyos, hogy vállalkozása szenzácziót keltett. És e szenzáczióra éhes korban ez nem utolsó dolog; ha pedig e közönyös világban tisztán vallásos eszmékkel a szenzáczióvágyat nemcsak felkelti, de ki is elégíti: ezt érdemül lehet és kell betudni. Ezt oda lehet írni a belmisszió javára. Isten áldása kísérje Szabó Aladárt utain, ezt kívánom én s hallgatóim mindnyájan. Nagyváty. Morvay Ferencz, reform, lelkész. MISSZIÓÜGY. Protestáns belmissziói intézetek Németországban. (Folyt, és vége). Cassel városának magasan fekvő szélén, kert közepén, egy nagy épületben van, a dr. Zimmer-féle „Töchterheim"-ok legrégebbije, az úgynevezett „Louisenhaus", mely leginkább csak nagyságban különbözik a zehlendorfitól (most 54 növendéket találtam ott) — s abban, hogy még több gondot fordítanak a háztartásbeli kiképzésre (mikor odamentem is, épen ribizlilekvárt főztek a növendékek). Oda is egy igen ügyes igazgatónőt állított a tudós professzor, kinek — úgy látszik — kitűnő emberismerete van, mert pompásan tudja megválasztani azokat, kik az ő eszméit ellenőrzés nélkül is megvalósítják. Maga mondta nekem még Zehlendorfban, hogy ő soha se szól bele azoknak a dolgába, kiknek átadta valamely intézetének vezetését. így a casseli „Louisenhaus"-ban a természettudományi tárgyak tanítását a mostani igazgatónő tette kötelezőVQ, mert úgy találja, hogy azok nélkül a növendékek szellemi kiképzése túlságosan ideális irányúvá lesz. Zehlendorfban nem tanítanak természettudományi! tárgyakat. Casselben még egy Zimmer-féle „Töchterheim" van, hol azonban ottlétem alatt szünet volt s az intézetet zárva találtam. E helyett Wilhelmshőhében kerestem föl az utolsót, hol épen halat tisztítottak a főzést tanuló növendékek, míg a másik csoport Casselbe rándult át a műcsarnokba az igazgatónővel. A wilhelmshőhei intézetben csak 20 növendék van, tehát csak „egy család", mint Zimmer dr. szereti mondani, míg a casseli két nagyobb intézetben két-két család, ugyanannyi igazgatónő vezetése alatt, egészen különválasztva; mert az otthonok családias jellege csak úgy maradhat meg, ha nincsenek nagyon sokan egy vezető alatt, kit családfőnek tekintenek. Tulajdonképen 24 növendéknél többnek, de 1.2-nél kevesebbnek se volna szabad lenni Zimmer dr. elvei szerint. Wilhelmshőheből visszatértem a casseli diakoniszsza Otthonba, hogy másnap tovább utazzam; de még egy érdekes összejövetelre hivott meg a főnöknő. Minden szerdán este 8 órakor összegyűlnek a munkásasszonyok a „Mlitterverein" nevű egyesületben, mintegy 400-an, a diakonissza Otthonhoz tartozó iskolateremben, s kötésüket magukkal hozva, letelepednek az asztalok körül. Minden asztalhoz ül egy diakonissza, is; azután végighallgatják a főnöknő fölolvasását valamely egyházi lapból, majd énekelnek, megtárgyalják terveiket. így ottlétemben épen egy kirándulást terveztek, és gyűjtöttek a karácsonyi ajándékokra. Azután a főnöknő harmónium kísérete mellett újra énekelnek a bibliamagyarázat előtt és után. A bibliamagyarázatnál újra bámulatba ejtett a főnöknő remek beszédjével, melyet a Mózes IV. könyvéből választott szent igék alapján tartott Kóráehnak ós társainak lázadásáról, s szinte kézzel-