Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-08-13 / 33. szám

nak, melyben nagy megindulással emlékeznek meg az Isten megsegítő szent kegyelméről s gyermekük jövőjét is az Űr gondviselésébe ajánlják. A hol ez szokásban van, eltörölni, a hol nincs szokásban, behozni, nagyon bajos dolog. De valamit mégis tenni kell, miután e kegyeletes szokás kérdése mellőzéssel meg nem oldható. Az úrvacsoraosztás fejezetében pedig világosan meg kell mondani, hogy a (4) nyilvános vallástétel és a (5) bünbocsánathirdetés s a meghívás az úrasztalához miért történik az úrasztalánál ? Mert p. o. itt Tiszántúl ezeket a szószéken szokták elvégezni. Nem csinálok titkot belőle, hogy én ezt a mi gyakorlatunkat, ezt a szétkiilönítést jobbnak tartom. Fohász, szertartási beszéd, bűnbánó imádság, nyilvános vallástétel, bűnbocsánathirdetés és meghívás az úrasztalához, a jegyek megáldása a szereztetési igék elmondásával és hálaadással!I! Na már kérem, mindez egyfolytában egy kissé talán mégis sok. Megérezte ezt maga a javaslat készítője is, mit abban vall meg, hogy az ötödik pont után pihenőt rendel s énekeltetni kiván a gyülekezettel. Két okom van, a melyekre támaszkodva ennek a beosztásnak ellene vagyok. Nagy egyházakban ugyanis, a hol. különösen téli időben, a szentjegyek kiosztása már magában véve is nem közönséges fáradság, sokkal helyesebb, ha két lelkész közt oszlik meg a beszédes szolgálat. Ott pedig, a hol csak egy pap van, mondanom sem kell, mily gyötrelmes és kimerítő az ily csoportosított szolgálat. Ne feledjük, hogy ez a szegény megterhelt ember előzetesen már teljes szószéki szolgálatot is végzett. Sőt nem helyes ez az egy helyre való túlhajtott csoportosítás lélektanilag sem, miután elfásítja a gyülekezetet, lenyomja a kedélyt s buzgóságot gyilkoló unalmat kelt. Itt tehát a bajon, ha ez így maradna, a liturgiális könyv íróinak bölcs tapintata segíthet valamicskét, csakis valamicskét ! Nagyon jó lesz tehát e berendezés felett kissé behatóbban is gondolkodnunk. Ez ügy a fáradságot nagyon megérdemli, sőt talán még követeli is. A megáldási és felszentelési szakasz dolgaihoz is kell valamit mondanom. Úgy Nóvák, mint Nagy Károly is iszonyodni látszanak a becsempészett „avatás" alkalmazásától s a „szentelés" szó hívei. Nagyon helyes; mert ha elismerjük azt, hogy — eltérőleg a pápások felfogásától, a protestantizmus arra törekszik, hogy a vallás saját lényege által hasson a szivekre: nem vagyok képes megérteni, hogy mi úton és módon jutnak be közénk az olyan nyakatekert szavak, a melyek magát a lényeget támadják meg s profanálják a szentség fogalmának a földön is égi méltóságát. ím azt mondja Kálvin: „Azt akarták az apostolok az ő kezeiknek reáyetésével jelenteni, hogy az Úrnak áldoznák ők azt fel, a kit az egyházi szolgálatra szentelnének. És bizonyára használatos is, hogy az ilyen jegy (Zsid. 19:6) által az egyházi tisztnek méltósága a népnek ajánltassék és eleibe ábráztassék, és a felnőtt személy is megemlékeztessék, hogy ő ennekutána immár nem ő magáé, hanem az Istennek és az anyaszentegyháznak szolgálatjára adatott és köteleztetett legyen. Annakfölötte nem is lészen csak puszta jegy, hogy ha ismét az ő régi és eredet szerint való igaz gyakorlására hozatik. Mert hogy ha a szent Lélek az anyaszentegyházban semmit nem rendelt hiába, meg fogjuk azt tapasztalni és érezni, hogy ez a czeremónia is, mivelhogy ő tőle származott, nem múlik haszon nélkül el, csakhogy babonaságos gonosszal élesre ne fordíttassék." (Kálvin Institucziójának Szentzi Molnár Albert általi fordítása IV: 16.) A míg tehát a kibocsátás az apostoli példa szerint „nyilvános imádság- s kézrátétellel" (Helvét hitvallás XVIII. 7. §.) történik egyházunkban; a míg p. 0; a zsidókhoz írt levél 2: 11. versét, kivetve a „áfiátow" és a „á-fiáCá•j-evoi" szavakat így nem fordítjuk: „mind a ki felavat, mind a kik felavattatnak stb.", nincs jogunk semmiféle nyakatekert szavakkal hivalkodni, annyival is inkább, mert ez nemcsak a mélyebb vallásos érzést bántja, de már szemetszúrt más felekezetek körében is. Elmondok egy ránk nézve bizony nem hízelgő dolgot. Előttem van a megyei gyűlés tárgysorozata, melynek egyik pontja: a lóavatás! Szinte hihetetlen; de úgy van, hogy némely p . . . . uri ember kéjes örömmel szokta mondogatni: „lesz kálomista szertartásunk is!" Mondjak-e többet? Azt hiszem, ez is sok . . . A házasulok esketésénél nem értem, mit jelentenek a 3. alatt e szavak: „rövid intelem kíséretében." Miután a szertartási beszéd mindent felölel, az eskütétel előtt és után nem intelem, de más következik. És ezt elhagynunk ma sem szabad. Ezt p. o. így olvassuk Fördős agendájában: „Most már ezen ti eskütök folytán, melyet önként és nyilvánosan tettetek: én is ezennel az Isten és az ország törvényei értelmében, törvényesen egybekötött házaspárnak nyilvánítlak benneteket, kívánván, hogy az Atya, Fiú, Szent Lélek Isten áldásai között, kegyesen és megelégedéssel futhassátok házassági pályátokat! Ti pedig, kik ez új házaspár ünnepélyes esküjének tanúi valátok: jertek stb. stb." A polgári házasság intézménye oly helyzetet terem- . tett, mely úgy szólván kényszerít bennünket, hogy az előttünk végbemenő eskü jelentőségére is rámutassunk. Én ezt így végezem, így szólok a szertartási beszéd után: „A törvényrendelte polgári egybeköttetés megtörtént köztetek s már házastársak vagytok; de még nem hitvesek. Szükséges tehát, hogy az Úr Jézus ama kijelentése alapján: nem jöttem, hogy a törvényt töröljem, hanem inkább, hogy azt betöltsem, amaz örökség szerint való hitestársi életre is egybeköttessetek, a melynek szent kötelékében nemcsak a testi, de a lelki élet ereje, jóléte és boldogsága is biztosítva van, a házasságot szerző Isten örök kegyelméből. Fogjátok meg azért egymásnak jobb kezét és tegyetek hitestársi esküt anyaszentegyházunk bevett rendtartása szerint stb. stb." Az eskü után pedig: „Elhangzott az ünnepélyes eskü ajkatokról s immár hitestársak vagytok és e viszonyban is a Krisztus testének tagjai. Nincs már egyéb