Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-07-09 / 28. szám

driából származik, a mint némelyek gondolták, hanem a Jézus szülőföldjéről és igen sok részletében csak onnan érthető meg. Azonban a mint dr. Furrert arra ösztönözte lelke, hogy a távol keleten keresse Jézus nyomait, ép úgy érezte annak a szükségét is és pedig már évtizedek óta, hogy a Jézus alakja és a világtörténelem közötti Összefüggést keresse. Mit végeztek ő előtte a felvilágosult lelkek, hogy a világ és élet nagy rejtélyét megmagyarázzák? Vallásalapítók és bölcsek tőle függetlenül meddig haladtak, hogy az emberiségnek a váltság utáni vágyakozását kielégítsék? Mit köszönhet az emberiség Jézus Krisztusnak és egyedül csak neki? A Jézus Krisztus jelentőségét nem határozhatni meg addig, míg őt a világtörténettel való összefüggésben nem látjuk magunk előtt. Jó előre ki Jíell jelentenünk, hogy Jézus Krisztusnak szellemerős egyéniségnek kellett lennie, hogy a keresztfán való gyalázatos halála daczára is olyan hódító hatást tudott gyakorolni ama kiváló zsidó férfiakra, Péterre és Pálra. A zsidó világnézlet előtt a kereszthalál elviselhetlen bosszankodás volt, és íme Péter mégis hű maradt az ő hitvallásához: te vagy ama Krisztus, az élő Istennek fia; és Pál is úgy nyilatkozott: minden népek ismerjék el, hogy Jézus az Úr az Atyának dicsőségére. Zsidók és pogányok minden fegyvert felhasználtak, hogy megsemmisítsék a megfeszített Jézust. Harczoltak a régi kegyesség nevében, az állami rend, tudomány és miveltség nevében a Jézus ellen és íme mégis megvédték őt azok az igazán gyenge és fogyatékos tanultságú tanítványok. Az ellenséges hatalmak semmire sem mehettek vele szemben. De milyen csodálatos, azt tapasztaljuk, hogy Krisztus az ő közönségének lelki életében kettős életet folytat. A vizsgálódó theologiai éleselműség korán hatalmába ejté az ő megjelenését és alkotott belőle egy képzeleti Krisztust, a ki körül a tudósok sok szellemmel, de sokszor nagy szívbeli keménységgel harczoltak. Sajnos, hogy ebbe az ádáz harczba belevonták a népet is és ebben a harczban vérzettek el aztán a keleti gótok csak azért, mert Krisztust Istenhez hasonlónak, nem pedig Istennel egyenlőnek hitték. Ha bepillantunk a képzeleti Krisztus történetébe, hányszor halljuk a rettenetes átkozódások moraját, hányszor halljuk a legaljasabb szenvedélyek viharának zúgását, hányszor hallgattatták el a lelkiismeretet, koszorúzták meg a képmutatást és hányszor égették meg eretnekek gyanánt az egyenes embereket? Azonban a theologiai szőrszálhasogatás Krisztusa mellett egy másik Krisztust is látunk végig vonulni a történelmen, a három legrégibb evangelium Krisztusát, azt a Krisztust, a ki a lelki szegényeket és szomorkodókat boldogoknak mondja, azt a Krisztust, a ki leül a vámszedők és bűnösök közé, azt a Krisztust, a ki ölébe veszi a kisdedeket, azt a Krisztust, a ki emberi módon szenved, emberi módon kai meg, a ki a Gecsemane-kertben a közelgető halál minden kínját átérzi, a ki még a keresztfán is az Istentől való elhagyatottság aggodalmaival birkózik. Ezzel a történeti Krisztussal új nap virradt az emberiségre; ő elégítette meg az éhező emberiséget, ő gyógyította meg a legmélyebb sebeket, ő adta az emberiségnek azt az erőt, a mellyel az ifjonti erővel törhet az örök tökéletesség czélja felé, ő és egyedül csak ő érdemli meg az idvezítő nevet, mit a hálás szeretet már rég megadott neki, nem pedig a tudósok gondolati képei. Ezzel az egyszerű Krisztussal jöttek összeköttetésbe a keresztyénség legjobb és legnemesebb alakjai. Ama kiváló harczosok, ama nagy theologusok is, a kik az egyházi nagygyűléseken a határozó szót kimondották, két Krisztust öleltek magukhoz, az elméleti Krisztust és azt az egyszerű, szelíd és nagy Krisztust, a kit az evangéliumokból ismerünk. Odahaza az ő csendes kamarájukban, fájdalmaikban és halálos Ínségeikben a történeti Krisztus állott oldaluk mellett, azzal vigasztalták és erősítették magukat. Ha ama hatalom után tudakozódunk, a mely a reformátorok legjobb hitét, reményét és szeretetét meghatározta, újból meg újból a történeti Krisztusnál lyukadunk ki. Igaz ugyan, hogy ezek a lelki hősök az elméleti kérdésekre is erősen meg voltak éredve, azonban az ő elévülhetlen érdemök abban van, hogy az első tanítványok Krisztusát visszahódították s ennek szereztek nagyobb tiszteletet, mint az elméleti Krisztusnak. Ha visszagondolunk ama nagy ós dicső emberbarátokra, a rabszolgák barátaira, a spanyol Las Casasra, az angol Wilberforce-ra, a szegény, elhagyatott gyermekek barátaira, a franczia Paulai Vinczére, a hallei Franké Hermannra, a wittenbergi Werner Gusztávra, a svájczi Pestalozzira, mi egyebet akartak eme nagy férfiak, mint azt, hogy tanítványai legyenek annak, a ki azt mondotta: „az embernek fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másoknak és életét váltságul adja sokakért." És a mi áll a nagyokról, épen az áll a boldogító hit és önzetlen szeretet szerény körében munkálkodó számtalan bizonyságairól is, a történeti Krisztus munkálkodik bennök. Most már tudni akarjuk, hogy miként áll a dolog a történeti Krisztussal. Szemébe akarunk nézni az igazságnak, nem félve attól, hogy ez az igazság sebesít-e, vagy gyógyít, lesújt-e avagy felemel. Semmi sem teszi nemesebbé az embert, mint a teljes igazság utáni szent törekvés, a mely közben készen van még arra is, hogy lemondjon a szívéhez forrott arany álmokról. Sohasem kell elhagynunk azt az érzést, hogy mi első sorban az igazságnak kívánunk szolgálatot tenni, még pedig úgy, a hogy csak lehet. Szavatosságot kívánunk vállalni hitünkért a tudomány elfogulatlan ítélőszéke előtt; a mit Krisztusról állítunk, azt oly bizonyítékokkal akarjuk igazolni, a melyek a megvesztegethetlen kutatás előtt teljes érvényűek legyenek. Igaz, hogy van sok jó, kegyes keresztyén, a ki nem érzi szükségét annak, hogy Jézus Krisztusba vetett hitét tudományos támpontokkal igazolja. Az ilyenek egyszerűen a hagyományokhoz ragaszkodnak, az ilyenek gyermeki hitük és evangéliumi 55*