Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-07-02 / 27. szám

dani: Jöjjetek én hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket. Az egyház a Krisztus fenséges czéljait nem mindig fogta fel helyesen. Sokszor erővel, sőt erőszakkal akarta érvényesíteni akaratát, szóval nem gyógyításra, javításra törekedett, hanem uralkodásra. Máskor meg emberi érdekek szolgája lőn s felvette magába azokat a betegségeket is, a melyek gyógyítására hivatott. Az egyház, az én felfogásom szerint, nem törekszik uralkodásra, de játéklabdája sem lehet emberi önző érdekeknek. Az egyház nem lehet börtön, a melyben a lelkek kényszerítve vannak bizonyos vallásos szertartások elvégezésére. De nem lehet virágkereskedés sem, a melyben szép csokrokat készítenek az emberi önzés vagy élvezetvágy eltakarására. Az egyháznak feltétlenül hatást kell gyakorolnia, de nem földi karddal, hanem szellemi eszközökkel. Az egyház nem végezheti el az ember összes feladatait, de erőt szolgáltat, hogy az ember földi feladatait jobban végezhesse el. Az egyház azonban még más szélsőségekkel is küzdött, míg a lelki élet javításának és erősítésének felséges gondolatát tiszta fényben tudta ragyogtatni. Az első keresztyén egyházat ezer meg ezer ember egy oly képzelt Krisztussal ostromolta, a ki már gyermekkorában szemkápráztató módon végezte a beteggyógyításokat. Itt tehát az a gondolat érvényesült, hogy a test többet ér a léleknél. Az első keresztyén egyház visszaverte az ostromot s megmaradt a mi egyszerű evangéliumaink mellett, a melyekben a gyermek Jézus csendesen elvonul s a férfi Jézus is a test gyógyítását azéft végzi, hogy a lélek gyógyításának szükségességét megértesse s a bizalmat maga iránt arra nézve, hogy a lélek teljes reménységgel fordulhat hozzá, felkeltse. Az egyház azóta sokszor esett a másik túlzásba, t. i. a testet sanyargatta, a földit elhanyagolta, de az evangeliumi eszmény mindig előtört s a jelen korban igazán hatalmasan ragyog és egy sereg intézmény a Jézus példája nyomán gyógyítja, erősíti a testet, de a lélek gyógyítására és erősítésére még inkább törekszik. Már most világosan kellene látnunk, hogy miért Van szüksége az embernek az Úr gyógyítására ? A kérdésre azt felelhetjük, hogy a gyógyítást szükségessé teszik az egyén bajai s a társadalom bajai. Az egyén baja értelmi szempontból az, hogy minél több eredményt ér el, annál nehezebb feladatok elé jut. Ha pl. megoldja egy villamos kocsi rejtélyeit, akkor az erő és értelem nagy kérdéseit kell megoldania. Érzelmi szempontból baja az, hogy összhangot, békét nem talál. Az akarat szempontjából baja az, hogy az érzéki világ, a mely körülveszi, rázúdul és elragadja az Istentől, a kiben erejét, támaszát lelhetné. Mily nagy áldás, hogy az a homály, a mely körülveszi az emberi értelmet, nem változik sötétséggé s abból az Isten szava hallatszik. Mily nagy áldás, hogy van valaki, a ki joggal mondhatja: Békességet adok néktek! Amaz én békességemet adom néktek! És mily áldás, hogy van oly szent és tiszta egyéniség, a ki megtanít arra, hogy a boldogság az önfeláldozásban van s a kinek nyomába lépve, a kötelesség oly édessé lesz, mint a milyen az érzéki embernek a gyönyör s gazdag tartalommal tölti meg az életet s az akaratot eredményekre vezeti. Ue a gyógyulást, az erősítést, a javítást nemcsak az egyén, hanem a társadalom is a Jézus Krisztustól nyeri meg. Az emberi társadalmak minden időkben két részre szakadtak. Az egyik, a nagyobb rész, az erkölcsileg gyengék, züllésnek indultak, a nagyon erős és cselekedeti bűnökben leiedzők, a másik a viszonylagosan jobbak, kiválóbbak, derekabbak csoportja. Ez utóbbi megvetette amazt zsidóknál és görögöknél s a keresztyénség itt feltétlenül új erőket hozott mozgásba. Keményt keltett a legnyomorultabb megtérése iránt is, becset tulajdonított a legelzüllöttebb lelkeknek s a társadalom büszkélkedőit megtanította, hogy az ő fő, talán egyetlen vétkük, a kevély elvonultság, mely a javítás munkáját megkezdeni sem engedi, oly nagy bűn, hogy nekik is gyökeres átalakulásra, megalázódásra van szükségük s oly erőre, oly isteni kegyelemre, mely büszke, hideg és terméketlen erkölcsösségüket meleg, mentő s irgalmas szeretetté tudja változtatni. Hát ha még a magyar nemzet boldogtalanságára gondolunk, mennyire érezzük a Jézus egyháza megnemesítő s megbékítő hatásainak szükségességét. A magyar nemzet parancsszóra fogadta el valamikor a keresztyénséget. Akkoriban már nem apostolok terjesztették a keresztyénséget igével, hanem királyok karddal és nem annyira gyógyító erőket közöltek, mint intézmények közé szorították a lelkeket. A keresztyénség oszlopai jó részt idegenek voltak. A mű bölcs volt, mert a régi pogányság tönkretette volna a nemzetet, de talán még most sem veszett ki az a bánat s az a gúny, a mely akkor költözött a magyar ember szívébe, a mikor azt mondhatta királyának: a te Istened, a te Krisztusod eltörölte az én régi vallásomat, de az újat igazán sem meg nem magyarázta, sem meg nem szerettette velem. A reformáczió már több evangeliumi erőt vitt a lelkekbe. Az ének magyarul csendült, az ige magyarul zendült, a megtérésre való felhívást s a bűnök ostorozását fenn és lenn komolyan vették, de a kényszerítésnek akkor is még tág tere nyílt, a fegyverek zörgése túlságosan erőssé tette a küzdelmeket s a magyar nép bajai, sebei még most is orvosolatlanul vannak. Ki gyógyít meg bennünket, a mikor az általános emberi veszedelmek mellett még a mi különös magyar bajaink is égetnek, perzselnek, pusztítanak? Ugyan van-e ország, a hol a keresztyén egyház erősítő, gyógyító, javító hatásaira nagyobb szükség lenne, mint itt? Es van-e becsesebb eszmény, mint a Jézus Krisztus egyházáé, a mely azt hirdeti, hogy mentsetek meg, gyógyítsatok meg minden lelket, tegyetek erkölcsileg erőssé minden egyént, tisztítsátok meg a társadalmi életet s így szorozzátok