Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-05-07 / 19. szám

vagy napokban csúcsosodnak ki. Például: Zwinglinek előreformácziójában az 1517-iki einsiedelni határozott fellépés az evangélium magyarázatában, továbbá a búcsújárás és Mária tisztelete ellen; de kiváltképen 1519. jan. 1-én zürichi beköszöntőjében, mint reformátori programmbeszédében. Legközelebb áll azonban okt. 31-hez a már két ízben is említett okt. 26-iki (1523-ban) zürichi 2-ik győzedelmes vitatkozása a hitéért, meggyőződéséért később vértanúi halált is szenvedett nagy reformátorunknak. Ezek után zsinatunk — szerény véleményem szerint — nagyon helyesen és bölcsen cselekedett, midőn a történeti tényekkel és hazai viszonyainkkal is számolva, október utolsó vasárnapjára határozta továbbra is a reformáczió emlékünnepét; a mikor a svájczi reformácziónak is mind 1517-iki, mind 1523. okt. 26-iki mozzanatait fel lehet használni, — nem említvén Kálvinnak ama mindszentnapi (nov. 1-én) „első" szereplését. És így nem is fajulhat el ez a nemes és világra kiható ügy ama szűk mederig, hogy csupán 1517. okt. 31-ikét vévén alapul: akadt ev. ref. főgimnázium, a hol az okt. 31-én rendezett reformácziói emlékünnepélyen mind az illető vallástanárnak, mind az ifjúság köréből szerepelt szónoknak szájából csak Luther és Luther és Luther hangzott, mintha a többi társ-reformátorok nem is lettek volna! S ezzel az ultra-lutherkedéssel akaratlanul is a német szellem, a pangermahizmus befolyása érvényesülne iskoláinkban, sőt szószékeinkben mindenütt. Miért? Mert 1517. okt. 31-én kirnagaslólag csak Luther szerepelt a 95 tételével: következőleg az innen merített források és tanulmányok is mind ide mennének vissza, — homályba, utóbb feledékenységbe merítvén a társreformátoroknak és segítő társaiknak, kivált Zwinglinek és Kálvinnak a maguk nemében Lutherénél nem kisebb jelentőségű ténykedéseit. Tanuljunk hát necsak Németországtól, hanem a többi országtól is, a hol annak idején a reformáczió elkezdődött s illetőleg elterjedett. Sőt időnként ismerjük meg magunkat is magyar reformátoraink képeiben ! Akkor meglátja „Karczagi kálvinista" ügybuzgó hitfelünk, hogy tágasabb, tisztultabb és emelkedettebb lesz, a mit a nép érez és óhajt. *) Rákosszentmihály. Benlce István, ev. ref. lelkész, főgimn. nyug. tanár. *) Az audiatur et altéra pars elvéből kifolyólag szívesen adtam helyet a hozzászólásnak. Miután azonban azt hiszem, a kérdés felett való vita ezzel még nincs bevégezve: a sorompót nem zárom be a magam véleményének részletesebb kifejtésével és a czikk némely részeire megtenni kivánt megjegyzéseimmel. Inkább arra kérem a t. olvasókat, hogy szóljanak hozzá a kérdéshez s vitassák meg alaposan, hogy a majd tíz év múlva összeülendő zsinatra kialakulhasson az egységes egyházi közvélemény ez épen nem kicsinylendö kérdésben. Szerkesztő. TÁRCZA. Knox János élete 1542-től 1549-ig. Beatoun halála azonban még nem szüntette meg az evangélium híveinek üldöztetését. Hamilton János, a meggyilkolt kardinális törvénytelen testvére és kiszemelt utódja, ép úgy gyűlölője volt a reformácziónak. Knox nem érezte magát biztonságban; elhatározta, hogy elhagyja Skócziát. Es bár Anglia mindenkor készséggel nyújtott menedéket a skót üldözötteknek, a protestánsok — tekintettel VIII. Henrik szeszélyeire — inkább a kontinensre törekedtek. Knoxnak is az volt a szándéka, hogy Németországba megy és valamelyik egyetemen folytatja tanulmányait. De meghatotta az a szeretet és ragaszkodás, mellyel a Douglas és Cockburn családok, a kiknek gyermekeit tanította, viseltettek iránta. Kérésükre tervét megváltoztatta és 1547-ben, húsvét táján, növendékeivel együtt a st-andrews-i várba költözött, a hol Beatoun halála után a vallásukért üldözöttek menedéket találtak. St-Andrews lakosai között volt három kiváló egyéniség. Lindsay Dávid a költő, Balnaves Henrik, V. Jakab halála után Arran gróf kormányzó mellett államtitkár és Rough János, a várbeliek prédikátora. Csakhamar megismerték Knoxban a gondviselés küldte férfiút és elhatározták, hogy Rough mellett megválasztják a vár lelkészének. Knox nem kereste a kitüntetést, vonakodott is azt elfogadni. De Rough lelke mintha a jövőbe látott volna. „Testvérem —- szólt Knoxhoz nagy közönség előtt — ne ellenkezz. Istennek, az ő szent fiának, a Jézus Krisztusnak és mindnyájunk nevében kérlek, ne utasítsd vissza e szent meghívást, hanem mint a ki munkálsz az Isten dicsőségére, a Krisztus országa terjedésére és testvéreid lelki építésére, ..... vállald el e tisztséget, az Ige hirdetését." — És mikor a jelenlévők is ugyanerre kérték, Knox mélyen megilletődve szólni akart. De szavát elfojtotta könnyeinek zápora s kiment a gyülekezetből. Sorsa most már külsőleg is meg lett pecsételve. Nemcsak lelke ösztönözte, hanem tiszte is parancsolta neki az evangélium predikálását. És Knox azzal a csüggedést nem ismerő kitartással, meg nem ingatható határozottsággal, mely egyéniségét annyira jellemzi, úgyszólván egyszerre lett a skót reformáczió vezére. Luther a bűnbocsátó czédulák, Zwingli a búcsújárások elleni támadásával indította meg a harczot a római katholiczizmus ellen. Ok csak visszaéléseket akartak előbb megszüntetni; Knox egyszerre szakít Rómával. Korának hitetlenségéért, az erkölcsiség sülyedéséért, a társadalmi rend felbomlásáért a pápás egyház haszonleső, lelketlen rendszerét tette felelőssé, a mellyel az ő nagy lelke tovább közösségben nem lehetett. „A római pápa egyháza az Antikrisztus egyháza." Odi eeelesiam malignantium. Bár a papság mindent elkövetett, hogy Knox igehirdetésének hatását ellensúlyozza, az evangéliumi igaz-37*