Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-04-02 / 14. szám

megtesznek önként, mint hatósági kényszer útján. Ez a hivatalból való eljárás rejt magában más veszedelmet is! Ki tagadhatná, hogy itt-ott merülnek fel esetek, midőn egyes gyülekezetek, vagy azok kebelében szövetkezett megférhetlen természetű egyének sokszor kicsinyes ok miatt elégületlenséget szítanak öregedő, gyengülő, a fiatalos tűzből már kifogyott papjaik ellen, a kik pedig némi elnézést megérdemelnének? Nem fognak-e az ily elemek még inkább háborogni, mindenáron ürügyet keresni, esetleg hamisan is vádaskodni, vagy a mi nem szokatlan már manapság, a konvertálás fenyegetésével előállani, azon czélból, hogy mivel magas életkor és hosszú szolgálati idő alapján papjuk önként nem teheti, tehát fegyelmi vagy hivatalos úton nyugdíjaztassék s a küzdelmes pályáról megbélyegezve lépjen le?! Veszedelmes dolog, hogy a tervezet erre is módot nyújt. Hogy mennyire érzéketlen, méltánylást nem tanúsító felfogás áradoz ki a tervezetből, leginkább visszatükröződik az 5. és a 10. §-okból, a melyek alapján az Isten országa rend szerint szegény sorsból előálló munkásainak, ha 12 évi küzdelmes tanulói pálya után czélhoz értek, családot alapítottak s apró gyermekekkel megáldattak, a 10-ik szolgálati év betöltése előtt valamely szerencsétlenség, testi vagy lelki bénultság esetén a hivatal folytatására képtelennek nyilváníttatván : nyomorúságos végkielégítés, vagyis koldusbot adatnék kezökbe 1 Csodálatos, hogy másfelől meg milyen bőkezű és gavalléros e tervezet, midőn azt mondja: „a nyugdíj összege 4000 koronánál magasabb semmi esetben nem lehet". Ez a 4000 korona semmi esetben sem indokolt! Kevesebb szolgálati idő után nincs megérdemelve; hosszú szolgálat után pedig azoknak, a kik ily összegű vagy magasabb fizetést élveztek, miután volt módjuk takarékoskodni, gyermekeiket szárnyaikra bocsátani, — felesleges, illetve mások terhére indokolatlan. Isten jóvoltából 3/4

része megél a papi testületnek, nagy családdal, a gyermeknevelés érzékeny terheivel, ma is sokkal szerényebb jövedelemből; mirevaló tehát a 4000 korona ? Teljesen elegendő a lelkészi fizetések mindenkori minimuma ! Micsoda visszásság, csalódás, elégületlenség érné az özvegyet 4000 koronát élvezett férjének elhalálozásakor, midőn ugyanazon intézet leszállítja az ő járandóságát 500 koronára. Legyen tehát mindenkire nézve egyenlő a nyugdíj s részesüljön abban az evangéliom törvénye szerint szolgálati időre való tekintet nélkül mindenki, a ki kénytelen igénybe venni. Tömeges jelentkezéstől semmi okunk sincs tartani! Sokat mondok, ha 20—25 egyén venné igénybe évenként, mert akkor 40 év leforgása alatt 800—1000-re menne a nyugdíjazottak száma, — ez pedig el se képzelhető a más pályán működőktől teljesen különböző körülményeinknél fogva. A nyugdíjazottak időközben, a 40 éves turnus lejárta előtt való elhalálozása szintén nagyban csökkentené azoknak állandó létszámát. Ez a szám lassanként emelkednék, de a 250-et bizonyára nem haladná meg soha. Ennyinek a nyugdíját pedig, az államsegéllyel kombinálva, feltétlenül megbírja a fentebb részletezett jövedelmi források összege ; csak ne ábrándozzunk 4000 koronáról, mert ezzel míg hiába tömjénezünk néhány nagyfizetésű papnak, addig magunkat, a nagy többséget agyonnyomoritjuk. A népes, gazdag egyházak megtalálják a módját annak, hogy érdemeket szerzett papjaiknak külön is nyújtsanak valamit; nem szükséges azért az egész intézményt gyűlöletessé és illuzióriussá tenni! Én azt hiszem, hogy felesleges is volna bizonyos összegben megállapítani a nyugdíjat. Elegendő lenne annyit kimondani, hogy a nyugdíjintézet évi jövedelme, egy szerényebb összegű tőkésítés leszámításával, felosztatik a nyugdíjazottak között, lehetőleg egyenlően, legfeljebb azon eltéréssel, hogy a nős vagy kiskorú családtagokkal bíró nyugdíjazott többet kapna valamivel, mint a magános. Ne legyen a mi nyugdíjintézetünk se eldorádó, se számkivetés helye; édes gyermekei közül ne tagadjon ki senkit! Legyen humánus és a kik rászorulnak, azokra kenyéradó, áldásos intézmény! A ki papi pályára lép: vessen jó előre számot magával. Ne tekintse üzletnek, kenyérkeresetnek; ne álmodozzék bőséges javakról, luxusról, 4000 koronás nyugdíjról. Ha ilyen elvek vezérelnek bennünket a nyugdíjintézet megalkotásánál, akkor nincs szükségünk se mesterkélt, az isteni gondviselés rólunk megírt végzését kifürkészni úgy sem képes „szakértői számítások "-ra, sem pedig a mathematikai mérleg félrebillenésének megakadályozása czéljából kifundált jogfösztó §-okra! Legyen résen egyházkerületünk és püspök urunk is majdan a tervezet konventi tárgyalásakor ! Még egy igen fontos dolgot kell végül szóba hoznom. A tervezet 14. §-ának 5-ik pontjában mint jövedelemforrás említve van az államtól kieszközlendő évi hozzájárulás. Itt igen nagy előrelátásra van szükség, nehogy felsüljünk. Az állam sokkal óvatosabb, semhogy kétszer fizessen meg valamit. Pedig erről van szó, jóllehet a tervező arra talán nem is gondolt, a mit most mondandok. Mondjuk, hogy a nyugdíjintézet életbe lép s a lelkészek kötelezve lesznek bizonyos évi járulék fizetésére. Mivel a lelkészek közül körülbelül 1400 részesül állami fizetés-kiegészítésben, mivel továbbá az erről szóló 1898. évi XIV. t.-cz. 11. §-ának II. Levonandó kiadások 1. pontjában ott szerepelnek a jövedelemből levonható teherként az országos nyugdíjintézet számára teljesítendő rendes évi fizetések: igen természetes, hogy a fizetéskiegészítésben részesülő lelkészek feltétlenül bejelentik igényüket és követelni fogják, hogy a reájok kivetendő nyugdíjintézeti járulékot is — mint a mellyel fizetésük csökkenni fog — pótolja az állam. Ezen a czímen tehát feltétlenül meg lesz terhelve az állam — habár csak közvetve — a nyugdíjintézet felállításánál. Kérdés, lesz-e hajlandó közvetlenül is hozzájárulni? Volna egy gondolatom arra nézve, hogy e czímen törvényen alapuló, tekintélyes összeget biztosítsunk a nyugdíjintézetnek az állam részéről. Az alapbefizetések elejtésével az évi járulék álla-