Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-04-02 / 14. szám

/ tuk volna is czélszerübbnek a kérdés megoldását. De mivel a zsinat határozata csak elvi határozat, s csak ínég ezután kerül a dolog annak részletekben való keresztülvitelére, kötelezve érzem magamat arra, hogy a gyakorlati megvalósítás kérdéséhez, úgy is, mint a ref. egyház tagja, úgy is, mint a lelkészképzés egyik szerény faktora, hozzá szóljak. Nincs elvi kifogásom az ellen, hogy a lelkészválasztás szabaddá tétessék. Egyházunk természete, gyülekezeteink autonomikus jogainak tiszteletben tartása kétségtelenül a szabad lelkészválasztás törvénybe iktatása mellett szólanak. Ezekkel szemben úgy a debreczeni, mint a budapesti zsinatok határozatai korlátozásokat állítottak fel, a mely korlátozások mind a gyülekezet autonomikus jogait, mind a lelkészi oklevéllel rendelkezők egyéni érvényesülhetését megszorították. De miért? Nem önző szándékból, hanem a gyülekezetek javát czélzó gondoskodásból kifolyólag. Lehet, hogy ez a gondoskodás tovább ment, mint talán kellett volna. Lehet, hogy ezzel egyik vagy másik gyülekezet, vagy aspiráns óhajtása teljesülésének útját vágta, s ebből folyólag természetesnek tartom mind a gyülekezetek, mind a lelkészek ama kívánságát, hogy természetes jogaiknak természetellenes korlátoztatása alól felszabaduljanak. De a mikor ezt természetesnek ítélem, ugyanakkor nemcsak természetesnek, hanem az egyház javát illetőleg kötelességnek is tartom azt, hogy zsinatunk megfelelő gondossággal járjon el abban a tekintetben is, hogy a szabadság szabadossággá ne váljék és ecclesia ne quid detrimenti capiat. A mikor tehát a zsinat a szabad lelkészválasztás elvi álláspontjára helyezkedett, szükség, hogy kellőleg gondoskodjék a gyülekezetek és a kandidátusok természetes jogainak respektálása mellett ama feltételekről is, a melyek reménységet nyújthatnak arra nézve is, hogy egyházunkban papi oklevelet csak az nyerhessen, a ki arra valóban méltó, s lelkészi állást csak olyan ember foglalhasson el, a ki annak ellátására valóban képesítve van. Ebből kifolyólag két dologban látom én szükségesnek, hogy a zsinat nagy megfontolással járjon el a szabad lelkész választás elvének gyakorlati keresztülvitelénél. Az első dolog az, hogy megalkottassa a konventtel a lelkészképzés és a lelkészi képesítés egy olyan rendszerét, a mely mellett, mint egyéb pályákon is, csak az nyerhessen lelkészi oklevelet, a ki mind elméleti, mind gyakorlati tudása alapján arra valóban érdemes; másfelől pedig kizárja azt, hogy megfelelő gyakorlat nélkül valaki egy gyülekezet vezetőjévé lehessen. Nem akarom vádolni a mai lelkészképzési és lelkészminősítési rendszert. Magam alatt vágnám a fát, ha vádolnám. De másfelől megvallom, hogy a rendszernek gyakorlati keresztülvitelében sok tökéletlenséget tapasztaltam, amely tökéletlenségek csak az érvényben levő lelkészválasztási törvény mellett látszottak előttem némileg menthetőknek. Mint theologiai tanár, úgy az osztály vizsgál átoknál, mint a képesítő vizsgálatoknál, a mikor egyik vagy másik kandidátus visszautasításáról volt szó, csaknem minden alkalommal kénytelen voltam hallani és figyelembe is venni, hogy hiszen ide is, oda is (természetesen a legutolsóknak tekintett gyülekezetekbe) szükség van papra: bocsássuk tehát, hadd menjen! De ezentúl, a mikor a kézbe vett lelkészi oklevél egyformán kvalifikál úgy a legutolsó, mint a legelső gyülekezet lelkészi állására (megjegyzem azonban, hogy véleményem szerint kicsiny és nagy gyülekezet lelkipásztori gondviselése tekintetében különbség nem lehet), — többé nem lehet jogosult az az argumentum, hogy ide, vagy oda is kell pap; hanem csak az lehet irányadó, hogy az, a kinek oklevelet adunk a kezébe, kvalifikálva legyen a legelső gyülekezet vezetésére is. A zsinat elvi határozata tehát kell, hogy a gyakorlati kivitelben mind a lelkészképzés, mind a lelkészképesítés olyan szigorítását eredményezze, a mely mellett érdemetlen ember oklevelet soha ne nyerhessen. Ha a felől nem gondoskodik a zsinat, elvi határozatával csak a sötétbe ugrik és olyan veszedelmet idéz fel, a melyet újabb tíz év múlva nem tudom, hogy milyen intézkedéssel tud majd orvosolni. A másik dolog pedig, a mely felől a zsinatnak gondoskodnia kell, az, hogy — tekintve a lelkészképzésnek és minősítésnek, a dolog természete szerint, inkább csak elméleti jellegét — kötelezővé tegye a theologiát végzettekre nézve a tényleges lelkészi gyakorlatokat több-kevesebb esztendőkre, a melyekben a kandidátusok elsajátíthassák azokat az ismereteket, a melyeknek birtokábanképesek lehetnek vezetni, gondozni nemcsak a legkisebb, de a legnagyobb gyülekezeteket is. Ha ezekről gondoskodik a zsinat, örömmel üdvözlöm az általa újból életbe léptetett szabad lelkészválasztási rendszert. De ha nem gondoskodnék, szomorú auspiciumokkal tekintenék, különben is erősen megviselt egyházam újabb tíz éves jövendő története elé! Hamar István. Az orsz. lelkészi nyugdíjintézet alapszabálytervezetéhez. Püspöki hivatalunk az egyházmegyék útján arra hívta fel a lelkészeket, hogy a felállítandó lelkészi nyugdíjintézetről készített előmunkálatot figyelmesen áttekintve, észrevételeiket közöljék az egyházkerületi képviselőkkel,