Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-03-12 / 11. szám

Ez az indok vezet engem a javaslat többi részének az elbírálásában is. Ezért nem helyeslem, hogy a 65 éven túli lelkészeket nem akarja bevenni a nyugdíjintézet kötelékébe. Hát kiknek van jelenleg akkora szükségük az egyház érdekéből a nyugdíjazásra, mint épen a most élő, lassanként munkaképtelenné váló öregeinknek? Ha a lelkészi nyugdíjintézetnek nem az a czélja, liogy lelkészeinknek öreg napjaikra a pihenés kényelmét biztosítsuk, hanem az egyházaknak a pusztulásától való megóvása: akkor nem szabad a most élő öregek előtt sem lezárni a sorompót. Csak hadd legyenek a tagjai. Van azonban egy szégyenparagrafusa is a javaslatnak : a 10. §., mely ellen minden jóérzésű ember tiltakozni fog. Úgy látszik, a bizottság a javaslat megalkotásánál annyira belemerült a számok tömkelegébe, hogy a szívük keresztyén érzése nem juthatott szóhoz. Tessék csak elgondolni ezen szakasz végrehajtásának a következményeit. Most élete fogytáig biztosítva van a lelkészek exisztencziája. E javaslat életbeléptetése után nemcsak fegyelmi úton, de még rokkantság esetén is, ha 10 évig nem volt tagja a nyugdíjintézetnek, nem tarthat többre igényt, mint egy egész évi fizetéssel való végkielégítésre ! Hát aztán ha ez az egy évi végkielégítési összeg elfogy, miből fognak élni ? Talán a busás jövedelmű papi állásokban megtakarított tőkepénzeik kamataiból? Más pályára már nem mehetnek, mert ott se kellenek. Nincs más út, nincs más mód előttük, mint a koldusbot. Már ezerszer inkább maradjon a jelenlegi állapot a maga nyomorúságával, mint ezen szakasz életbeléptetése mellett az elvénült papoknak koldúsbotra juttatásával. Nincs szíve annak, a ki ezt kigondolta. Én még fegyelmi úton sem állapítanék meg végkielégítést. Ám legyen, hogy HZj cl ki hibát követett el, kapjon kevesebb nyugdíjat. De legalább élete fogytáig, ha szűken is, biztosítva legyen a kenyere. Szégyen volna az a ref. egyház egyetemére, ha végkielégítés útján lelkésztársainkat, édes testvéreinket könyörtelen szívvel kilöknék a világba, s rábíznák őket az emberbaráti szeretet irgalmára, a mely csak épen a mi szíveinkben nem volt meg. Ki kell törölni ezt a paragrafust a javaslatból. Az én véleményem szerint úgy kell megkonstruálni a lelkészi nyugdíjintézet szabályait, hogy mindenki, a ki az egyház érdekéből nyugdíjaztatik, kapjon — szolgálati éveire való tekintet nélkül -— 1600 koronát, és hogy a nyugdíjintézet kezdje meg felállítása után azonnal a működését. így közmegnyugvással fogadja mindenki, s így hasznára válik egyházunknak is. Módra Imre, reform, lelkész. ISKOLAÜGY. A ref. orgonista-kántorok és énekvezérek nyugdíjügye érdekében. Észrevételek: „Az országos evang. reform, lelkészi nyugdíjintézet felállítása tárgyában" kiadott: „Jelentés" czímű munkálatra. Felekezeti tanítóink, kántortanítóink fizetésük s nyugdíjintézetük javulása czéljából mozgalmat indítottak, talán nem tudva azt, hogy náluk még sokkal gyengébb javadalmazásban, — nyugdij nélkül — ugyanazon munkát teljesítő hitsorsosaik is vannak, kiknek tábora egyetkettőt kivéve: küzd, szenved, nyomorog és éhezik. Vájjon ezeket tudva, nem vonnák-e vissza kántortanítóink — kiknek már az állam minimum 800 kor. évi nyugdíjat biztosít — nyugdíjigényükre vonatkozó kérésüket, orgonistakántorainkkal, énekvezéreinkkel szemben, kiknek egyáltalában semmi nyugdíjigényük nincs? Közelebbről érkezett le egyházainkhoz: „Az orsz. ev. ref. lelkészi nyugdíjintézet felállítása tárgyában" Kenessey Béla zsinati adóügyi biz. előadó által szerkesztett és kiadott „Jelentés" czímű könyvecske, melynek alapos áttekintése után azon meggyőződésre jutottam, hogy ezen áldásos intézmény — ha valósulást nyerend is — orgonista-kántoraink (énekvezéreink) nyugdíjigénye ügyében semmi vigasztaló kilátást nem nyújt. Sajnosan kellett látnom belőle némely egyházkerület rideg álláspontját kántorainkkal szemben, a midőn benyújtott véleményeikben a nyugdíjat csakis a lelkészek számára kívánják biztosítani, az orgonista-kántorokat azonban, a kik szintén egyházaink szent ügyét szolgálják, egészen számításon kiviil hagyják. Pedig lássuk csak, mennyi orgonista-kántor van olyan, ki mint tisztán kántor (és nem tanító) működik a magyar ref. egyházban? Nem kevesebb, mint 214. Ha ezek megöregedve, munkaképtelenekké lesznek, mi lesz velük ? Nem lehetvén tagjai sem az egyházi, sem az állami nyugdíjintézetnek, sem gyülekezeteiktől nem nyervén nyugdíjat, nem várakozhat reájuk más, mint a nyomorúság, a koldusbot. De ez nem lehet így. Az egyház, az ő megöregedett hűséges szolgáinak nem adhat kezökbe végkielégítésül koldúsbotot. Hiszen ha betekintünk a tiszántúli egyházkerület névtárába;

látni fogjuk, hogy itt olyan tisztán orgonista-kántor (énekvezér), a ki a tanítói nyugdíjintézetnek nem lehet tagja, számszerint 50 van, s a kik közül a debreczeni, a hódmezővásárhelyi és szentesi orgonista-kántorokat kivéve mindegyiknek csak 600—800 kor. évi fizetése van, a melyből igen szerény életmód mellett sem képesek félretenni valamit öreg napjaikra. Az erdélyi egyházkerület már felkarolta javaslatába a kántorokat (énekvezéreket) is; de hozzá teszi, hogy : csakis a minősítéssel bíró kántorokat, énekvezéreket ajánlja nyugdíjigényre. Ez bizony vékony vigasztalás kántorainknak, a kiknek nagy része csak magánúton képezte ki magát. Majd a 2-ik §-ban ezt mondja: „E nyugdíjintézet tanítói oklevéllel, esetleg lelkészi