Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-03-05 / 10. szám

házaink és iskoláink megfelelő állami dotálása nem pártpolitikai, hanem egyházi és nemzeti kérdés, a melybe a politikának csak annyiban van helye, a mennyiben a magyar nemzeti politika diadalra juttatása jó részben attól függ, hogy protestáns egyházaink és iskoláink jelenlegi szegényes, sőt nyomorúságos helyzetükből kiemeltetvén, még inkább képesítve legyenek a nemzeti állam valláserkölcsi és kulturális kiépítésére. Hogy pedig időszerű és szükséges-e magyar prot. anyaszentegyházunknak a 48. XX. végrehajtásával kapcsolatos dotáczióját követelnünk? — ebben a tekintetben is az volt, az ma s az lesz a jövőben is az álláspontunk, hogy igenis: időszerű és szükséges, és hogy követelésünkkel, bármely kormánnyal, bármely miniszterelnökkel s bármilyen összeállítású parlamenttel szemben sem szabad felhagynunk, mindaddig, a míg a jog, a törvény és az igazság nem érvényesül. S hogy milyen feltételek mellett fogadjuk el az adandó állami dotácziót? — feleletünk erre az, hogy minden kikötés nélkül, egyházi és iskolai autonómiánk teljes épségben tartásával. Jogunk van tehát követelnünk anyaszentegyházunk megfelelő állami dotáczióját; egyházaink és iskoláink nehéz helyzete nemcsak szükségessé, de kötelességszerűvé teszi, hogy jogos követelésünk teljesítését minden törvényszerű módon keresztülvigyük ; magyar hazafiságunk, a hazának tett jó szolgálataink pedig feljogosítanak bennünket arra, hogy a dotáczió nyújtásával autonómiánk csorbítása ellen eleve tiltakozzunk. Ez a mi álláspontunk a 48. XX. végrehajtasa kérdésében. S erre az álláspontra jogosan senki sem mondhatja azt, hogy nem a 48. XX. végrehajtására, hanem annak ellenére törekszik. Ez álláspontunkat s abban foglalt követeléseinket fentartjuk a jelen zavaros politikai viszonyok közt is. Fentartjuk bármely kormánnyal szemben is, s belőlük nem engedünk egy hajszálnyit sem; mert a 48. XX. végrehajtásának kérdése nem politikai kérdés, a melyet egyik kormány felvehet programmjába, a másik pedig kihagyhat, hanem magyar nemzeti-egyházi kérdés, a melyet megoldandónak és pedig sürgősen megoldandónak kell ítélnie minden öntudatos nemzeti politikusnak és minden hazafias pártnak, akár az 1848, akár az 1867 legyen is zászlajára írva. így ítélvén e dologban, jogos követeléseinkkel oda állunk az uj képviselőház elé is s a leendő uj kormány elé is, bármilyen pártszinezetü legyen is az. S követelésünkkel el nem hallgatunk, a míg az a jog, a törvény és az igazság alapján nem teljesíttetik! Ám vesse most már reánk a követ a Magyar Szó, ha van lelke hozzá. De ha ránk vetné is, kijelentjük, hogy vele e kérdésben többé vitába nem bocsátkozunk, hanem haladunk azon az uton, a melyet anyaszentegyházunk felvirágzására és boldogságára nézve a leghelyesebbnek ítélünk. Hamar István. Az orsz. ref. lelkészi nyugdíjintézet kérdéséhez. Az orsz. ref. lelkészi nyugdíjintézet felállítása tárgyában kiadott jelentéshez csak röviden és pedig annak két, elvi jelentőségű részéhez óhajtok hozzászólni. Helytelenítem a jelentés azon alapelvét, hogy csak rokkantság esetében nyugdíjazható a lelkész. Ezzel szemben én azt óhajtom, hogy állapíttassék meg egy bizonyos szolgálati idő, például 40 év, melynek elteltével az illető lelkésznek joga legyen nyugdíjba menni. Negyven évi szolgálat után minden lelkészre bátran ki lehet mondani, hogy rokkant. A jelentés ugyan azt állítja, hogy van 91 éves fungens lelkész is. Megvallom, kíváncsi vagyok megtudni, hogy ez a lelkésztársunk hányszor prédikál egy év alatt; elmegye-e beteghez, vagy temet-e, ha rossz az idő? Én ugyanis azt tartom fungens lelkésznek, a ki minden vasárnap kétszer hirdeti az igét és bármely lelkészi szolgálatot bármikor képes elvégezni. Tudom, hogy van néhány szerencsés lelkész, a ki 50 évi szolgálat után is különben elvégzi teendőit, mint a másik 20 év után; de a néhány kivételből nem helyes mindenkire kötelező törvényt csinálni. Valljuk meg: az öregek bizony már a káplánjaikkal végeztetik el a dolgaik nagy részét. Azt mondja a jelentés, hogy az öreg lelkészek az adminisztráczió terén és a cura pastoralis gyakorlása által tehetnek elismerésre méltó szolgálatot, és az által is, hogy a mellettük alkalmazott segédlelkészeket bevezetik a lelkészi teendőkbe. Így lehetne ; de a valóságban csak ritkán van ám így. A valóság az, hogy az öreg lelkészek nagy részében a jobb napok reménye nincs meg; sokan desperálnak, sőt vannak, a kik nyíltan kimondják, hogy az egyház elpusztul. Persze, mert ők hanyatlanak, azt hiszik, utánuk egyházuk is elpusztul. Az örvendetes tapasztalás pedig azt bizonyítja, hogy a legtöbb elevenséget az egyházakban az öreg lelkészek helyébe jövő ifjabb kartársak tudják felkelteni. Legyen tehát nyugdíj, de ne csupán a rokkantságesetére, hanem 40 évi szolgálat után is 1 Ha kell, fizetünk még többet is, mint a jelentós tervezi, csak így legyen! A másik, a mihez bátor vagyok hozzászólni, a nyugdíj különböző összege. Ha a nyugdíjintézet jövedelmét csak a lelkészek aránylagos befizetései és az egyházak járulékai képeznék, akkor volna értelme a jelentés azon tervezetének, hogy a nyugdíj összege különböző legyen; de mikor az intézet az országos közalapból és az államsegélyből fogja kapni jövedelmének 19*