Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-03-05 / 10. szám

házaink és iskoláink megfelelő állami dotálása nem pártpolitikai, hanem egyházi és nemzeti kér­dés, a melybe a politikának csak annyiban van helye, a mennyiben a magyar nemzeti politika diadalra juttatása jó részben attól függ, hogy protestáns egyházaink és iskoláink jelenlegi sze­gényes, sőt nyomorúságos helyzetükből kiemeltet­vén, még inkább képesítve legyenek a nemzeti állam valláserkölcsi és kulturális kiépítésére. Hogy pedig időszerű és szükséges-e magyar prot. anyaszentegyházunknak a 48. XX. végre­hajtásával kapcsolatos dotáczióját követelnünk? — ebben a tekintetben is az volt, az ma s az lesz a jövőben is az álláspontunk, hogy igenis: időszerű és szükséges, és hogy követelésünkkel, bármely kormánnyal, bármely miniszterelnökkel s bármilyen összeállítású parlamenttel szemben sem szabad felhagynunk, mindaddig, a míg a jog, a törvény és az igazság nem érvényesül. S hogy milyen feltételek mellett fogadjuk el az adandó állami dotácziót? — feleletünk erre az, hogy minden kikötés nélkül, egyházi és iskolai autonómiánk teljes épségben tartásával. Jogunk van tehát követelnünk anyaszentegy­házunk megfelelő állami dotáczióját; egyházaink és iskoláink nehéz helyzete nemcsak szükségessé, de kötelességszerűvé teszi, hogy jogos követelésünk teljesítését minden törvényszerű módon keresztül­vigyük ; magyar hazafiságunk, a hazának tett jó szolgálataink pedig feljogosítanak bennünket arra, hogy a dotáczió nyújtásával autonómiánk csorbí­tása ellen eleve tiltakozzunk. Ez a mi álláspontunk a 48. XX. végrehaj­tasa kérdésében. S erre az álláspontra jogosan senki sem mondhatja azt, hogy nem a 48. XX. végrehajtására, hanem annak ellenére törekszik. Ez álláspontunkat s abban foglalt követeléseinket fentartjuk a jelen zavaros politikai viszonyok közt is. Fentartjuk bármely kormánnyal szemben is, s belőlük nem engedünk egy hajszálnyit sem; mert a 48. XX. végrehajtásának kérdése nem politikai kérdés, a melyet egyik kormány felvehet programmjába, a másik pedig kihagyhat, hanem magyar nemzeti-egyházi kérdés, a melyet meg­oldandónak és pedig sürgősen megoldandónak kell ítélnie minden öntudatos nemzeti politikusnak és minden hazafias pártnak, akár az 1848, akár az 1867 legyen is zászlajára írva. így ítélvén e dologban, jogos követeléseinkkel oda állunk az uj képviselőház elé is s a leendő uj kormány elé is, bármilyen pártszinezetü legyen is az. S követelésünkkel el nem hallgatunk, a míg az a jog, a törvény és az igazság alapján nem teljesíttetik! Ám vesse most már reánk a követ a Magyar Szó, ha van lelke hozzá. De ha ránk vetné is, kijelentjük, hogy vele e kérdésben többé vitába nem bocsátkozunk, hanem haladunk azon az uton, a melyet anyaszentegyházunk felvirágzására és boldogságára nézve a leghelyesebbnek ítélünk. Hamar István. Az orsz. ref. lelkészi nyugdíjintézet kérdéséhez. Az orsz. ref. lelkészi nyugdíjintézet felállítása tár­gyában kiadott jelentéshez csak röviden és pedig annak két, elvi jelentőségű részéhez óhajtok hozzászólni. Helytelenítem a jelentés azon alapelvét, hogy csak rokkantság esetében nyugdíjazható a lelkész. Ezzel szem­ben én azt óhajtom, hogy állapíttassék meg egy bizo­nyos szolgálati idő, például 40 év, melynek elteltével az illető lelkésznek joga legyen nyugdíjba menni. Negyven évi szolgálat után minden lelkészre bát­ran ki lehet mondani, hogy rokkant. A jelentés ugyan azt állítja, hogy van 91 éves fungens lelkész is. Meg­vallom, kíváncsi vagyok megtudni, hogy ez a lelkész­társunk hányszor prédikál egy év alatt; elmegye-e beteg­hez, vagy temet-e, ha rossz az idő? Én ugyanis azt tartom fungens lelkésznek, a ki minden vasárnap kétszer hirdeti az igét és bármely lelkészi szolgálatot bármikor képes elvégezni. Tudom, hogy van néhány szerencsés lelkész, a ki 50 évi szolgálat után is különben elvégzi teendőit, mint a másik 20 év után; de a néhány kivétel­ből nem helyes mindenkire kötelező törvényt csinálni. Valljuk meg: az öregek bizony már a káplánjaikkal végeztetik el a dolgaik nagy részét. Azt mondja a jelentés, hogy az öreg lelkészek az adminisztráczió terén és a cura pastoralis gyakorlása által tehetnek elismerésre méltó szolgálatot, és az által is, hogy a mellettük alkalmazott segédlelkészeket bevezetik a lelkészi teendőkbe. Így lehetne ; de a valóságban csak ritkán van ám így. A valóság az, hogy az öreg lelké­szek nagy részében a jobb napok reménye nincs meg; sokan desperálnak, sőt vannak, a kik nyíltan kimondják, hogy az egyház elpusztul. Persze, mert ők hanyatlanak, azt hiszik, utánuk egyházuk is elpusztul. Az örvendetes tapasztalás pedig azt bizonyítja, hogy a legtöbb eleven­séget az egyházakban az öreg lelkészek helyébe jövő ifjabb kartársak tudják felkelteni. Legyen tehát nyugdíj, de ne csupán a rokkantság­esetére, hanem 40 évi szolgálat után is 1 Ha kell, fize­tünk még többet is, mint a jelentós tervezi, csak így legyen! A másik, a mihez bátor vagyok hozzászólni, a nyugdíj különböző összege. Ha a nyugdíjintézet jöve­delmét csak a lelkészek aránylagos befizetései és az egyházak járulékai képeznék, akkor volna értelme a jelentés azon tervezetének, hogy a nyugdíj összege különböző legyen; de mikor az intézet az országos köz­alapból és az államsegélyből fogja kapni jövedelmének 19*

Next

/
Oldalképek
Tartalom