Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-02-19 / 8. szám

ket, a midőn az előadó fenti javaslatával a pénzügyi nehézségek is könnyen eloszlathatok, szerintem nem volna egészen humánus eljárás. A lelkészi állás jellegével számot vető a javaslat azon része, mely meghatározza a nyugdíjazás feltételeit. A javaslat e tekintetben rokkantsági nyugdíjintézetre gondol, midőn kimondja, hogy a nyugdíjazás feltétele áll elő akkor;

ha 1. oly magas korban vannak (t, i. a nyugdíjazandók), hogy az ebből eredő gyöngeségek a hivatal ellátására képtelenné teszik Őket; 2. ha állandó jellegű testi vagy lelki fogyatkozás miatt hivatalukat folytatni képtelenek". E mellett kimondja a javaslat, hogy történhetik a nyugdíjazás egyházi közérdekből, hivatalból, vagy fegyelmi ítélet alapján is. Ez az egyedül helyes felfogás egy lelkészi nyugdíjintézetre nézve; mert jól mondja e tekintetben a munkálat, hogy a lelkészi állás semmi mással össze nem hasonlítható, miután a legmagasabb életkorban levő egyén is haszonnal szolgálhatja egyházát, ha máskép nem, mint a melléje beosztott segédlelkósznek útbaigazítója, és mint híveinek még mindig jó tanácsadója; másfelől pedig, az ismét egyházi közérdek, hogy az alacsonyabb korban szolgálatra képtelenekké lettek megvonulhassanak a nyugdíj karjai között. A mi aztán a szolgálati éveket illeti, helyesnek tartjuk a javaslat 10. §-át, mely arról intézkedik, hogy 10 szolgálati éven alól milyen összeggel elégíttetnek ki az egyház szolgái. Szép dolog lenne ugyan, ha oly hatalmas intézetünk volna, mely bármikor lett légyen valaki munkaképtelenné, nem engedné őt szélnek, hanem, miként a r. kath. egyház, papjainkról bármi körülmények között is gondoskodnék; de nekünk, szegény egyháznak számot kell vetnünk a pénzügyi körülményekkel is. Más oldalról ismét igazságosnak tartom, ha a nyugdíjazás kezdő és végső éve megállapíttatik ; az előző levén a 10-ik, az utolsó a 40-ik év, természetesen a fenti feltételek mellett. Méltányosnak ítélem és az állami tisztviselőkkel hasonló elbánásnak, ha a tagok 10 év után fizetésök 40%-át kapják nyugdíjul és minden további évben 2%-al emelkedik a nyugdíj. Az evangéliom ugyan azt mondja, — és azt alkalmazni tényleg szép is lenne — hogy a kevesebb ideig munkálkodó szőlőmunkások annyit kaptak, mint a hoszszabb ideig fáradok; de hiába, szegénységünk ennek megvalósítását meg nem engedi. De már két intenczióját a javaslatnak sehogy sem tudnám aláírni. Az egyik a törvényjavaslat 4-ik §-ában foglaltatik, a hol az van mondva, hogy „az országos lelkészi nyugdíjintézet csak a megalapítás után számított 10-ik év után kezdi meg működését, addig befolyó öszszes jövedelmeit tőkésíteni tartozik" ; a másik a szabálytervezet 5-ik §-a, mely azt mondja, hogy „a nyugdíjintézet felállítását megelőző időnek azonban az igényjogosultságra nézve csak fele számíttatik be a már szolgálatban levő s a felállításkor belépő tagoknál". Az első intenczió ellen az az észrevételem, a mit a czikk elején már kiemeltem, hogy az intézet felállítása tovább nem halasztható, mert a 12-ik óra nem 10 év múlva lesz, hanem régen elmúlt. Minden év csak sebeinket szaporítja. Talán a pénzügyi nehézségek miatt kellene a nyugdíjintézet működését csak 10 év múlva megkezdeni? Megnéztem a szakértők mérlegét és látom, hogy tényleg az összekapcsolt intézetnél 337,451 korona hiány mutatkozik. De hiszen államsegély ós más czímeken egyetlen fillér sincs felvéve. Hát ha ezen hiányt csupán államsegéllyel kellene is pótolni, feltételezünk a magyar államban annyi jóakaratot, hogy ha kell, még ily összeg megadásával is segélyére siet a ref. egyháznak, a mikor ennyire fontos érdekről van szó. Hiszen ez csak első tekintetre egyházi, tovább eszmélkedve szocziális, nemzeti ügy is. Ha már a munkást is biztosítja az állam baleset ós más czímeken, a két oltár körül forgolódó ref. papok nyugdíjintézeténél csak nem fogja összedugni a kezeit! A másik sérelem volna, mint említém, az 5-ik §. Hiszen e § megvalósulása esetén a ma élő nemzedéknek csak egy kis %"a

> csak a most kezdő papok vonulhatnának még legkésőbb bekövetkezett munkaképtelenségök esetén is olyan a milyen tisztességes nyugdíjba. A mi óhajtásunk tehát az e tekintetben, s azt hisszük, egy nézeten van velünk a lelkészi kar nagy része, hogy az eltöltött szolgálati évek mind beszámíttassanak. A nyugdíjintézetet rég óhajtja a lelkészi kar; mikor tehát most bekövetkezik a felállítás ideje, nem kell elvenni tőle egyik kezünkkel, a mit a másikkal adtunk, mert így ez az alkotás reá nézve egyáltalában nem volna kecsegtető. Helytelennek tartom továbbá még föltevését is annak, hogy a 64 éven felüliek a nyugdíjintézetből kiszoríttassanak. Hasonlít ez az eljárás ahoz, mint midőn a szülők az egyik, talán a legkésőbb született gyermeket beczézgetik, a legidősebbtől pedig mindent elvonnak. Hát tehetnek ezek a lelkészek arról, hogy ők már 64 évesek? Ridegnek, a keresztyénség lelkével ellenkezőnek tartanám, ha a javaslat e része törvénnyé válnék. És vajjou miért e szűklelküség ? A számítás kimutatja, hogy az egyház ezzel 55 ezer koronát takarítana meg évenként! Már most 55 ezer koronáért, mely a fent kimutatott 337 ezer koronába benne van, — kizárni az intézet kebeléből 330 lelkészt, a lelkészi státus V6

-részét, vagyis minden hatodik embert, — helyes volna-e ez ? ítéljék meg azok, a kik nem ridegen gondolkoznak, de szivök szerint. Részemről, mikor az anyagi nehézségek eloszlatására alapos remény van, — hiszen a konvent 337 ezernél nagyobb összeget kért e czélra az államtól, — ezt nem tartanám méltányosnak. Vita tárgyát képezhetné továbbá az, hogy egyenlő legyen-e a nyugdíj mindenkire nézve, mint azt az egyik egyházkerület javasolta, és az egyházak hozzájárulása és a lelkészek befizetése is egyforma összegű legyen-e, vagy pedig, az egyházak is, a lelkészek is a jövedelem arányában fizessék úgy a belépési dijat, mint az évi járulókot ?