Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-02-12 / 7. szám

evangeliomi követőit ne bélyegezzen meg1 továbbra is azzal, hogy a keresztyén közösségből kitagadjon, a mikor a keresztyén vallás fentartására, régi királyaink által a haza testéből kiszakított államjavak élvezetére egyedül a római katholikusokat méltatja; hanem hozza helyre a régi mulasztast s adja ki a mi részünket is. De mert ez kétségtelen jogunk: ezt nem lehet, nem kell és nem szabad a „do ut des" elve alapján alku tárgyává tennünk. Nem szabad ezt mondanunk: támogatunk, ha te is támogatod a 48. XX-at; hanem meggyőződéssé kell emelnünk, hogy mi a jogunk érvényesülését várjuk, követeljük, s pedig — mert jog — minden ellenszolgáltatás nélkül, Pétertől úgy, mint Páltól, egyik kormánytól úgy, mint a másiktól; mert a 48. XX. végrehajtásával nem a kormány jó volta ajándékoz meg bennünket, hanem vele Hazánk tartozik nekünk. Ez okból emeltem fel intő szómat az ellen az agitáczió ellenében, mely a törvényhozás egyik pártjának — az elvek felfüggesztésével is — pártolására buzdította a protestánsokat, a 48. XX. jelszava alatt, s azt kivánta, hogy a többi pártot s annak nagyjait, kik ama párt ellen küzdöttek, egyszersmind a 48. XX. ellenségeinek, hazátlan klerikálisoknak, vagy ezek szövetségeseinek tekintsük. Ezért mondám: „egyenesen tiltakoznunk kell az ellen, hogy a protestáns papság vagy választók e zászló alatt gyűjtessenek a politikai tusára". Igenis, mert ez által ügyünknek csak ellenségeket szerezhetünk. Ha a felhívást nem követjük, neheztel az a fél, kinek érdekében történt a buzdítás; ha követjük, ellenségünkké tesszük a tusában talán többségre jutandó pártot. Ez a buzdítás tehát a kitűzött ezélhoz nem visz közelebb. A 48. XX. érvényes törvény és nem igéret. De épen azért annak végrehajtását nem szabad sem egy politikai párt, sem egy bármilyen hatalmas politikai személyiség állásához kötnünk. Vagyis épen azt mondom, a mit a „M. Szó" nyilatkozatában maga is szabályul állít fel: „Az 1848. XX-at nem szabad politikai pártkérdéssé tenni!" Pedig épen ő tette azza. A ki olvassa e lapot, tanúm lehet reá. Szenvedelmes czikkeiben naprólnapra arra izgatta a protestánsokat, különösen annak papságát, hogy a nagy politikai kavarodásban ez legyen egyedül irányadó szempontjuk. Ne politikai meggyőződésük, hanem a 48. XX. ügye legyen a vezérlő csillaguk. Szerinte a szabadelvű párt vagy Tisza bukása egyenlő a 48. XX. örökös bukásával, s a kik az uralkodó pártot cserben hagyták, azok mind a hazátlan klerikálisok szövetségesei lettek, ha szintén, azelőtt, a szabadelvüség vagy függetlenség bajnokai gyanánt dicsőítettük is őket. Nagyjaink, kiket egykor egekig emelt, Bocskayaknak hirdetett, megvetendő árulói lettek a 48. XXnak stb. így folytathatnám. De minek ? Elég csak arra mutatnom, hogy egyes paptársaim már utána is indultak s fennen hirdették, hogy politikai meggyőződésük ellenére immár készek a 48. XX-ért eddig egy egész életen át hűen őrzött elveiket cserben hagyni. Hát nem tették-e ezek a 48. XX-at — a „M. Szó" után indulva — politikai pártkérdéssé? Ez ellen szólaltam fel. Ez az. a mi a protestáns, közelebbről a kálvinista egyeneslelkű séggel ellentétben áll. Szerencse, mint reméltük is, hogy az ily jelenségek, mint mindig, úgy most is csak kivételszámban fordultak elő. Miért kötni a 48. XX-at egy párt, egy államférfi jóakaratához, — majdnem azt mondtam — kegyéhez ? A törvényben biztosított jog mellett nincs helye a kegyhajhászásnak, sőt határozottan veszedelmes is az. Mert, uti figura docet, pártok lesznek, pártok mennek; államférfiak fel- es alabukkannak. Van-e hát szükségünk arra, hogy egyik párt kegyének megnyeréseért elveszítsük a másik — esetleg győzedelmeskedőnek — jóakaratát? Hogy a tényleges államférfi kedvét keresve, hazaárulónak s ki tudja még minek nevezzük el a jövő férfiait? Mint mondám, nekünk nem ellenségeinket kell szaporítanunk, hanem barátainkat megbecsülnünk. Azt a megbecsülést pedig, a melyre a „M. Szó" oktatta követőit, aligha köszönik meg disszidens vagy függetlenségi barátaink, kiknek (utóbbiakat értve) a 48 (benne tehát a XX. is) van zászlójukra írva. Ha jogunk van a 48. XX-lioz, akkor úgy kell azt kezelnünk, végrehajtását úgy sürgetnünk, hogy igazainkat, kétségtelen jogainkat egyformán ismerje el barát és ellenség. Ezt tette-e a magára ismert Lap? Ezt a kérdést — a mondottak után — nem feszegetem. De egy pár igazságot még sem hallgathatok el. Gyakran olvastuk a szóban levő lapban, még pedig feltűnően hangsúlyozva, hogy a 48. XX-at ő ásta ki az ismeretlenség sírjából. — Azt is hangoztatta egy ízben, hogy százezreket szerzett prot. egyházunknak. Én vagyok legkevésbbé az, a ki a „M. Szó" érdemeit az egyházi ügyek terén elvitassam, abban a tekintetben, mely szerint, mint a nyilvánosság közege, ügyeinknek a szokottnál szélesebb tért engedett, s mint napilap gyors értesítéseivel kétségtelen szolgálatot tett nekünk s a közvéleményt rest tétlenségbe siilyedni nem engedte. Nélküle is nyilvánult volna közvélemény az egyházi lapokban, de mindenesetre szűkebb körben, kisebb-nagyobb elszigeteltséggel, nem lévén oly egyházi lapunk, melyet széles e Hazában olvasnának. Mindamellett túlzottnak tartom azt az önérzetet, mely az öndicsőítésig fokozódik. Ám lássuk!