Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-10-09 / 41. szám

kialudni készülő szikrái jóformán csak kicsi falvakban, távol a mai haladó élet czentrumától, vagy a vagyon és tudástól elzárt társadalmi rétegekben égnek még. Hiába keressük magunk körül a mély és imponáló meggyőződéseket, a melyekből a nagy eszmék iránti odaadás s a tettekben nyilvánuló áldozatrakészség fakad. A kétkedés és közönbösség útját vágja a jellemek fejlődésének. Ha tudni akarjuk, hová jutottunk, mérjük össze a XVI-ik század protestáns férfiait azokkal, kik ma ezt a nevet viselik. Amott hit, erő és elszántság, emitt kétkedés és a mi belőle fakad: gyengeség és meghúzódó félelem. Érdemes-e ilyen körülmények között munkálni, törni előre a töretlen úton, alig kisértetve rokonszenvvel és támogatással, még a legjobbak részéről is ? Nem okosabb-e engedni, hogy sodorjon bennünket a rohanó ár? Ha a kényeimet, nyugalmat s talán a könnyű népszerűséget keressük : igen. Ha azonban még maradt bennünk valamelyes ideálizmus, ha hajlandók vagyunk a régi fénynél gyújtani új szövétneket és meggyőződésünket nem adjuk cserébe semmiért, akkor habozás nélkül a másik útra kell térni, még akkor is, ha félnünk lehet, pedig lehet, hogy szinte egyedül maradunk. Kiáltó szó a pusztában! Kiáltsunk mégis. Hátha lesz, a ki szavunkat meghallja, sőt talán velünk működni is hajlandó. Végre is a kelő nap sugarai sem hatolnak le azonnal a völgyekbe. De ennek lakói mégsem maradnak világ nélkül és hálásak az iránt, kitől ezeket nyerik. A magyar protestantizmus helyzete ma nem irigylésre méltó. Külső és belső ellenségek támadják, gyöngítik, s ezekkel szemben csatarendbe állani sem bír. A rések, melyeket bástyáin ütnek, — folyton tágulnak, a védelemre hivatottak pedig még mindig haboznak: felvegyék-e a fegyvert? A magyar protestantizmus, — ki tagadná ezt, — amulttal szemben meggyöngült, a nagy föladatoktól visszavonult s legföllebb ürügyeket keres, a mivel e visszavonulást tisztességgel fedezhetné. Ezt talán el is éri, de azon változtatni nem bír, hogy elveszítve a tért, kiadva kezéből a fegyvereket, hatalma, tekintélye leszáll és már-már azt a szűk területet, a templom belsejét sem képes becsülettel megvédeni, hova, lemondva a közélet vezetéséről, sőt az iskoláról is, visszavonult. A szkepszis betolakodik, a hívek kimaradnak, s azoknak nagy része, a ki még eljár, teszi ezt főleg becsület és megszokásból. Az egykor büszke erősség utolsó menedékei és erősítékei forognak veszedelemben, s nekem egészen bizonyosnak látszik, hogy azokkal a fegyverekkel, a melyekkel eddig küzdöttünk: semmi kilátás a sikerre. El fogunk szóródni. Egyszer már és pedig a dunamelléki ref. egyházkerület értekezletén, 1900-ban utaltam erre. Ellenem senki sem szólt, de felszólalásom nyomán pezsgő tevékenység sem kélt. Jóformán ott vagyunk ma is, hol akkor voltunk. Csoda-e aztán, ha még azok is, a kik tudják, hogy a reformáczió egyszer már megmentette az emberiségnek azt, mi ez életnek értéket ád s a jövő nemzedékek boldogságát megadhatja, kétkednek, lesz-e benne erő a megújhodásra és arra, hogy a már kiürült ..edényt új, nemes tartalommal töltse meg? A napi sajtó, a magyar közéletnek harsonái naprólnapra nem szűnő buzgósággal hirdetik, hogy a haladás ösvényén vagyunk. Kennem azonban, ha meggondolom, hogy szemben a múlttal, mennyire elfásultiink a jó és szép iránt és milyen nehéz a tömeget ezek érdekében munkára bírni, az ellenkező felfogás érik meggyőződéssé. A tömegről ne is igen beszéljünk; Inkább a vezető osztályokban van a hiba. Azokban;

a kik hivatottaknak jelentik ugyan magukat a vezetésre, és nem is egyeznének belé, hogy nélkülök valami történjék, de azért óvatosan kerülnek mindent, a mi határozott és imponáló színnel bírva alkalmas lenne arra, hogy másokat is munkára buzdítson. Az alsó rétegekben keletkező ideális felíobbanások nem egy esetben az úgynevezett vezető rétegek bűnös tunyaságán szenvednek hajótörést. Az egészséges csirákat azok tapossák el, vagy legalább nem engedik érvényesülni, a kik az egyház jövőjéért kisebb vagy tágasabb körben felelősek. Ez a helyzetnek legfájóbb sebe, a pusztulásnak legtermékenyebb forrása, Belőle sokat, nagyon sokat ki lehet hüvelyeznünk. A hit, a meggyőződés elsatnyulását, a lelkek sterilizáló dását, szemben a nemes és ideális törekvésekkel. Mindez lehetetlen lenne, ha a keresztyén lelkek nem áldoznának pogány ideáloknak, az önzés, az élvezetvágy és az anyagi jólét ördögeinek. A mai helyzetben nem kerülhető ki, hogy tevékenységünknek igen jelentékeny részét ne áldozzuk a gazdasági emelkedés biztosításának. Magunk is ezen a téren munkálunk évek óta. De mindig azzal a tudattal, hogy ennek az emberiség fenköltebb czéljait kell szolgálni. Míg a dolog így áll, addig semmi baj. A beteges és káros állapot ott kezdődik, a hol az anyagi jólét a végső czéllá emelkedik. Ebben a helyzetben vannak so kan, a kik mást elismerni, másért munkálni sem nem hajlandók, sem nem képesek. Azok az egyházak, a melyekben ez a felfogás uralkodóvá, a lelkek irányítójává vált, megszűntek a léleknek, a jellemeknek iskolái lenni; ellentétbe jutottak saját magukkal s a romlás felé sietnek. Ebben az állapotban vagyunk; ezen kell segíteni;

különben elbuktunk. Miként lehet ezen úgy segíteni, hogy az egyházakat visszaadva régi czéljaiknak, a nemes érdekek szolgálatába állítsuk őket, ez a nagy kérdés ? Ez a mai társadalmi kérdés bonyolult s a mellett fontosabb és tegyük hozzá nehezebb is, mint valaha volt. A gondolkodó és saját szabadságukra sokat adó tömegeket vezetni nem könnyű. Szembe kell szállani a kétkedéssel, a szervezkedett istentagadással s azzal a meggyőződéssel, hogy a felvilágosultság századaiban nincs mit keresni a vallásnak. Győzedelmesek is csak akkor maradhatunk, ha a vezetők lelkét meg tudjuk nemesíteni. Lehetséges-e ez? Fogják sokan kérdeni. Megkísértem bebizonyítani, hogy igen. A vallástól való elfordulás oka sokaknál az a meggyőződéssé erősödött hit, hogy a vallás ellentétes a modern haladással. Egy más alkalommal bebizonyítottam, hogy ez nincs így. Maguknak a politikusoknak és közgazdáknak kijelentéseit, egész nemzetek meggyőződését hoztam fel bizonyítékul arra nézve, hogy mindinkább erőre kap az a nézet, a mely szerint a tőke és munka harczában, mely a mai társadalmat szétrobbanással fenyegeti, nincs más menekvés, mintha az embereket visszavezetjük oda, a honnan őseik elindultak, s ha a vallásosság segítségével az anyagiaknál fenköltebb ideálokat ültetünk szivükbe. Ennek a változásnak azonban gyökeresnek és olyannak kell lenni, mely élő erővé teszi a vallás parancsait és irányítja cselekedeteinket Ez meggyőződésem ma is, sőt ma még inkább, mint valaha. A magyar protestáns egyházak csak akkor oldják meg feladataikat — de akkor meg is oldják — ha segítenek újjáteremteni híveiket nézeteikben és cselekvéseikben. Ha előkészítik, sőt keresztül is viszik az erkölcsi megújulást, azaz ha habozás nélkül karolják