Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-08-28 / 35. szám

s nagy próbára teszi ez a vezető férfiak türelmét, ítélő, vezető képességét. Az united presbyterian church-nek a free churchcsel való egyesülése Rainy Róbertnek műve, évtizedeken át küzdött ő e két testvéregyház egyesülése mellett, míg végre 1900-ban nagy lelkesültséggel létrejött az unió. A skót felföldi papok már akkor megindították a pert az edinburghi legfőbb törvényszék előtt — court of session — az egyesült többség ellen azon az alapon, hogy az eltért a westminsteri hitvallástól, a szigorú kálvini alaptól és armenianus tanokat tett magáévá az 1892-ben szerkesztett új hitvallás — declaratory act — elfogadása által. A kisebbség érvelése szerint az egyháznak a hitvallás adja a jelleget és ezt megváltoztatni legfeljebb a parlament jóváhagyásávál lehet, úgy érveltek, hogy ők, a visszamaradtak, az igazi szabad egyház, ennek minden ismérvével és nekik egyedül van joguk a közvagyonhoz, trust-höz, ezt átvinni, egy más elveket valló egyházat ebben részesítni nem szabad; a skót szabad egyház assembly-jének nincs törvényhozó hatalma és így nem volt joga mindenkire kötelezőleg dönteni ezen egyesülés felett. Ilyen és ehhez hasonló szőrszálhasogató érveket hozott fel a kisebbség. A skót felső törvényszék elutasította őket, sőt a nem egyesültek vagyonát is a többségnek, az egyesült egyháznak ítélte oda S most az angol legfelső bíróság ezzel homlokegyenest ellenkező ítéletet hozott, miután az előző egyezkedési kisérletek meghiúsultak. Érdekes volt a mult hóban lefolyt tárgyalás; az angol lordkanczellár úgyszólván eleitől fogva a kisebbség szószólója volt, mindkét félnek 2—2 ügyvédje — counsel — volt, a kiket a főbirák alaposan kikérdeztek az ügy dogmatikai és jogi vonatkozásai felől, fejtegették a westminsteri hitvallást, predestinácziót, elhívást, szabad üdvözülést, armenianizmust stb. A lord főbirák és különösen a gyapjuzsákon ülő kanczellár mindeme kérdésekben meglepő jártassággal fogták kereszttűzbe a fellebbezők és védekezők képviselőit. Az ítélet, a mely ellen fellebbezni nem lehet, egy képtelen helyzetet teremtett most Skócziában. Huszonnégy egyház tulajdona most az óriási vagyon; az emberek most összenéznek ott és kérdezik „quid tunc?" A kisebbségnek joga volna most az összes lelkészeket, gyülekezeteket megfosztani a lelkészlakásoktól — manse, — templomaiktól stb. Mert jogilag, vagyonilag olyan helyzetben van a szabad egyház, mint a minőben az államegyházból való kiválása alkalmával 1843-ban volt, midőn a patronátusi jogokkal való visszaélések miatt elhagyta a húsos fazekakat, olyan helyzetben, mint a minő a mi egyházainknak több ízben jutott osztályrészül, olyan helyzetben, mint a franczia róm. katholikus egyház is jutna az esetben, ha az állammal való végleges szakítás megtörténnék. Hogy milyen kimenetele lesz az ügynek, most még tudni nem lehet. Valószínűleg a parlament közbelépésére lesz szükség. A kisebbségnek a reászálló nagy vagyont a rendeltetési czélokra kellene felhasználnia, de miután erre nem képes, a vagyon — trust — a kincstár birtokába megy át, a trust-ökről szóló törvény értelmében; a parlament törvényhozás útján megbízhatja e vagyon kezelésével az egyesült szabad egyházat, mint erre már van praecedens parlamenti ítélet a presbiteriánusoknak az unitáriusokkal a 40-es években folytatott vagyonügyi perük alkalmából. Nagy baj lenne, ha ezen visszás ítélet valamiképen nem orvosoltatnék és a kérdés méltányos megoldást nem nyerne. Mert ez útját vágná azon örvendetes mozgalomnak, a mely Angliában most az apróbb és lényegtelen kérdések miatt szétmállott felekezeteknek egyesülése érdekében megindult, hiszen el sem képzelhető, mennyi erőpazarlás megy ott végbe a szektáskodás miatt. A mult hóban folytak le a 4 methodista felekezet gyűlései — conference — s ezek mindegyikén megnyilvánult az egyesülés után vágyakozás. Á baptisták is több felekezetre oszlottak, a kongregáczionális gyülekezetek pedig Parker fáradozása daczára jóformán semmi jogi kapcsolatban nem állanak egymással. De meg a protestáns, alkotmányos elv is sérelmet szenvedett ezen ítélet által, midőn egy nyakas elenyésző kisebbség ily válságos helyzetbe sodorta a többséget a törvény betűjének értelmezése által; az, hogy valamely egyház csak szerzett vagyonának elvesztése árán tágíthasson, javíthasson hitvallásán, bizonyára középkori elv. Bármit hozzon a jövő a skót egyesült szabad egyház számára, mi mély érdeklődéssel, részvéttel tekintünk feléje válságos helyzetében. Szép ünnepe volt a keresztyén testvéri egyesülésnek a liverpooli 8-ik pán-presbyteriánus gyűlés, a melyen a mi egyházunk is méltóan volt képviselve. Liverpool hírneves lelkésze, dr. Watson tartotta a megnyitóbeszédet 2. Kor. X. 1. alapján. „Az ésszerűség az igazság próbaköve", ez volt beszédének thémája. Ész és hit között nem lehet összeütközés, mondá szép beszédének végén, mert különböző funkczióik vannak és így nem lehet csak harmónia az ész és Krisztus között, mert Krisztus Isten adománya, az észre nézve az egyedül kielégítő felelet és betöltés. A mi a szemnek a világosság, az az észnek Krisztus. Krisztus fejezi ki az Isten és ember tökéletes képmását azon élet és jellem tökéletes törvényét, a melyet az emberi értelem évezredek óta vágyva keresett. Ha az emberi ész halvány árnyéka az isteni észnek, akkor Krisztusban, a ki Istennek testet öltött Igéje, az isteni és emberi ész találkozik és egybeolvad. Az gondolkozik helyesen, a ki Krisztussal gondolkodik. A ki lelkét Krisztus lelkének tanítványává teszi, az megszabadul a tévedés kötelékéből és az igazság szabadsága lesz osztályrészévé. (Vége köv.) B. Pap István. NEKROLOG. Csiskó János emlékezete. 1841—1904. Egy mólyen megrendítő gyászhír járta be a közelmúlt napokban a felvidéki városokat. Csiskó János kassai lelkész meghalt. Az a férfiú, ki még csak néhány évvel azelőtt testi és lelki tekintetben egyaránt maga az életerő és viruló egészség volt, többszörös szívszélhűdés következtében hanyatlani kezdett s aztán végleg letört. S bár halála nem volt egészen váratlan, mégis oly lesújtó volt mindnyájunkra nézve, mert érezzük, hogy Csiskó soká fog hiányozni közöttünk a tiszai egyházkerületben s főleg övéi között, Kassán. Régi, dobsinai ev. polgári családnak a sarja, kiben a dobsinai ember akarata s egyenessége ritka módon párosult annak szorgalmával s lankadni nem tudó munkaerejével. 1841 jan. 24-én Vizsnán, Árva vármegyében született, hol általánosan tisztelt szülei egy ideig bányatiszti minőségben tartózkodtak. 1845-ben szülei újból Dobsinára költöztek, s ott végezte el elemi iskoláit, majd a szom-