Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-24 / 4. szám

ISKOLAÜGY. Nemes szív és erős jellem. (Tanári székfoglaló beszéd). (Folytatás és vége.) Lélektani jellem alatt egy és ugyanazon állandó természetű képzetvilágnak a lélekre való elhatározó befolyását értjük. Tehát lélektanilag jellemes ember az, a ki következetesen mindig egy és ugyanazon képzetvilágnak befolyása alatt áll, az az saját énjéhez hűen, állandóan, egyformán cselekszik. De az ő saját énjének következetes világa, az ő cselekedeteinek mozgató rugója erkölcsileg rosz is lehet, s így a lélektanilag jellemes ember nem nevezhető mindig erkölcsileg is jellemesnek. A nevelés épen a szívnek, léleknek nemesítése útján el akarja érni azt, hogy az ember állandó képzetvilága, a saját énje, melynek befolyása alatt áll, mindig tiszta, erkölcsileg jó legyen, mert csak így áll elő az erkölcsi jellem. A nevelés tehát arra törekszik, hogy neveltjei erkölcsileg legyenek jellemesek, azaz olyanok, a kiket közönségesen csak jellemes embereknek szoktunk nevezni. Hogy a jellemet sokan helytelenül magyarázzák, erre nézve találóan nyilatkozik Széchenyi, a ki a Világ czímű művében így szól: „Sokan nincsenek ezzel a fogalommal tisztában. Sokan jellemnek tartják a fejességet, az olyan embert, a ki mindig a kormánnyal, vagy mindig! az ellen van. Elfogultan és gyenge elmével sokszor az olyanokat ítéli a sokaság szilárd jelleműeknek, kik oly változékonyak, mint a nád, mely a szél fuvása szerint majd jobbra, majd balra hajlong. A ki ugyanis minden kérdésben mindig ^4.-nak vagy mindig i?-nek ad igazat, annál nem sejthetünk mindig egyenlő szándékot, pedig ez a jellem alapja. Az az erős, tiszteletre méltó jellem, a ki maga sohasem változván, hol JL-val, hol j3-vel tart, mikor melyik közeledik az ő véleményéhez s öntudatosan érzi a férfiúi állandóság melegét, de nem tulajdonsága a vak fejesség" (Világ 262). Mily igazak Széchenyi szavai! Hány ember van, a ki azt hiszi, hogy a nyakasságban, vaskalaposságban, vagy a mint Széchenyi nevezi, a „fejesség"-ben áll az ember jelleme! Az ilyeneket meggyőzni semmiről sem lehet, mert ők saját magukat sem képesek meggyőzni soha; a mit a fejükbe vesznek, arról azt hiszik, hogy feltétlenül igaz, s a mások véleményét, ha az százszorta okosabb is, még csak meghallgatni sem akarják, inkább szőrszálát hasogatnak s borsót hánynak falra halálig, de képzelt igazságuktól el nem állanak. Ha minden érvük s okoskodásuk halomra dűlt, ha már-már saiát jobb ítéletük szerint is meg kellene hajolniok a mások véleménye előtt, akkor is inkább a tréfa vagy a megközelíthetetlen ridegség álarczába öltözködnek és félre állanak, de adják a győzőt, s jellemükre rendkívül büszkék. S az ilyenféle jellemes emberekkel szokott megesni az, hogy más alkalommal látszólag azonos, vagy ugyanolyan természetű, de alapjában és mélyebben vizsgálva teljesen más, egészen ellentétes dolgokban előbbi magatartásukhoz teljesen hasonló álláspontot igyekeznek mindig elfoglalni, azért, hogy következeteseknek láttassanak, és sejtelmük sincs róla, hogy tulajdonkép a legellentétesebb dolgot cselekedték, a legnagyobb jellemtelenséget követték el! Vannak emberek, a kik azt hiszik, hogy a jellemességgel együtt jár a gorombaság és parasztság, s kalaplevéve, mély áhítattal hódolnak a „sic volo, sic jubeo"-féle elvnek, s fogalmuk sincs arról, hogy mint ég és föld, oly messze állanak ezek a dolgok egymástól. Hogy az ember valódi jellemre tehessen szert, szükség, hogy a szabadságot is helyesen értelmezze. Itt is először hadd szóljon Széchenyi: „Az igazi, valódi szabadság Isten legszebb ajándéka; de mint a gyémánt a bérezek kebelében, úgy van az emberek előtt mélyen elrejtve, s a mi őket bizonyosan boldogítaná, előttük, úgyszólván, ismeretlen jő." (Világ 382.) Aztán szól arról, hogy a szabadságot sokan összetévesztik a féktelenséggel, a teljes, korlátlan zabolátlansággal. Majd így folytatja: „Az ember nem arra van kárhoztatva, hogy szinte a legcsekélyebbért is fáradjon és kínos verítékkel legyen kénytelen megvívni az elemekkel. Már pedig a szabadság a legfőbb jó, s így bizonyos, hogy az sohasem lehet vad, tudatlan, rest és önkényes ember sajátja; hanem csak azé, ki nemesített keblétől ösztönözve és csinosult értelmétől vezetve meg tudja becsülni mindenkinek a sorstól nyert sajátját s az önmaga tulajdonát védelmezni bátor, szóval: kinek nem ajkán forog csak, de szivébe is van vésve kitörülhetetlen betűkkel a keresztyén vallásnak mindent kimerítő javaslata: „A mit magadnak nem kivánsz, másnak se tedd."... A szabadság valódi lelkét csak tökéletesen igazságos és kifejlett ember ismerheti, és csak az a nemzet lehet valóban szabad, mely a művelődés magasabb fokán állva azt látja, hogy az egyes ember csak úgy boldogulhat valósággal és tartósan, ha mindenki sajátját megbecsüli és így természeti jogát kinek-kinek szentnek tartják." (Világ 384.) Hogy mily természetes mély bölcseség rejlik Széchenyi ez idézett szavaiban, fejtegetésre egyáltálában nem szorul. Véssétek jól lelketekbe e szavakat, kedves tanuló ifjúság, értsétek meg Széchenyi szellemét! S ha ez az iskola szabadlelkűségre akar nevelni titeket — hiszen ez van zászlójára írva — ne hogy rosszúl értelmezve, szabadosságra, féktelenségre törekedjetek; mert íme tanúvallomást teszünk a bölcscsel: csak az a szabad ember, a kinek szivébe kitörülhetetlsn betűkkel van beírva a keresztyén vallás javaslata: „A mit magadnak nem kivánsz, másnak se tedd." Megkapó szépen ír a jellemről Emerson, hires angol író. Nem idézem, inkább azokat a gondolatokat írom le, a miket Emerson olvasása fölkelt az emberben; tehát inkább kisérjük őt. Az ember értékének túlbecsülése vagy fitymálása nagyon meggondolandó, mert annyira nehéz dolog, hogy a legkönnyebb itt a szélsőségekbe esni. Minden ember annyit ér;

a mennyit belsőleg ér. Ki tudja, vájjon a nagy nyomorúságban élő utczanép egy-egy előttünk elhaladó tagjában nem a Caesar szelleme él, vagy élt-e, s ki tudja, vájjon a tengerekre hurczolt rabszolgák közül egy fekete emberben nem a Washington lánglelke lakik-e?! Szeretetben, kölcsönös bizalommal és egymást megbecsülve élhet csak igazán embertársai között az ember. A tehetséges ember pusztán a tehetségével semmire sem megy. Maga a nép és a nemzet, nagyjainál nem bízik pusztán a tehetségben; csak akkor lehet bízni a tehetségben, ha az illetőben megvan az az erő, a mely az ö tehetségében való megbízhatóságot felkelti és fentartja. S ez az erő: a jellem. A jellem ép oly természeterő, mint a fény és a hő, s munkájában az egész természet segítségére megy. Az, hogy egy embernek a jelenlétét nagyon érezzük, úgyszintén a hiányát is, a másikét pedig egyáltalában nem: épen oly természetes és egyszerű, mint a milyen egyszerű a testek nehézségének a törvénye. Igazság és igazságosság, ez vezeti a jellemes ember lelkét ; de a szó legnemesebb, legmélyebb értelmében véve ezt a két nagy fogalmat, nemcsak a külső látszat szerint. Az