Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-07-24 / 30. szám

'elismerhető valótlanságok szalmaszálaiba kapaszkodni kedvencz, de idétlen eszméje kedveért. Idétlennek mondom nem gúnyból, hanem a történeti igazság szempontjából Mert még azon időben, a midőn Zoványi a ref. vallású nemesség segélyével felállítja és szerepelteti az egyetemes főgondnoki hivatalt, alig jöhetett az még csak szóba is. Igaz, hogy midőn a két evang. egyház a szatmári békét követő évtizedben lépésről-lépésre nehezebb viszonyok közé jutott, nemcsak a fölszaporodott vallásháborítások miatt, hanem azért is, mivel az országgyűlési többség részéről a legnagyobb fokú ellenszenvvel találkozott, s alig volt fórum, a mely elé terjeszthette orvoslás végett sérelmeit: az országgyűlésekről már majdnem egészen kiszorult világi uraink folyton nagyobb számmal s lelkesedéssel sorakoztak a veszélyben forgó egyház és vallás körül; lázas s még nagy áldozatoktól is vissza nem riadó tevékenységet fejtettek ki idehaza,1

a királyi udvarban, a kormányzó férfiaknál, az alsóbb hatóságoknál pedig állandóan közbejárnak, mindig latba vetve a közjó érdekében befolyásukat, személyes érdemeiket. Ámde az eszme, hogy az egyházkerületek élére s a püspökök mellé világiakat is kell állítani, csak később, a harminczas évek elején született meg; s azután még nagyon hosszú időnek kel lett lefolyni, hogy életre is kelhessen. Tudjuk, hogy midőn 1735-ben a csupán világiak által tartott s gúnyosan „dézmaszéknek" csúfolt bodrogkeresztúri gyűlés elvégezte, hogy az egykázkerületeken és megyéken fő-és segédgondnokokat kell tenni: a teljesen mellőzött papság mily tiltakozó idegenkedéssel fogadta azt. Tudjuk, hogy midőn később ama végzés folytán szerveztettek a fő- és segédgondnokságok : a hagyományaikhoz ragaszkodó egyházkerületeknek mily szívós ellenállásával találkozott ezen időszerű s valóban szükséges intézkedés.2

S tudjuk azt is, hogy midőn 1773-ban valóban felállíttatott — még pedig nyomós indokoknál fogva s az egyházkerületek fejeinek beleegyezésével — az egyetemes főgondnokság: csak vergődés volt néhány évig tartó élete, s nem is a papság, hanem épen a világiak szorító karjai közt mult ki csendes sorvadásban. Tehát az egyházkerületi főgondnokság a papoknak, az egyetemes pedig a világiaknak nem volt kellemetes : s ezeket tudva, egyáltalában nem tudom elképzelni, még kevésbbé merném állítani, hogy az egyetemes 'főgondnoki hivatal már 1715-ben tényleg meg lett állapítva. Zoványi azonban minden habozás és nehézség nélkül megalakítja, még pedig a nemesség formaszerü meghatalmazásából. Jó volna ugyan tudni, hogy kikből állott az a nemesség? s hol és minő körülmények közt kelt az a formaszerű meghatalmazás: de azt és ezt Zoványitól sem lehet megtudni, mert ő maga sem tudja, hanem csak valószínűnek tartja; ám ez a levegőben úszó 1 Patay Sámuel szorgalmatossága után abban állapodtak meg uraink, hogy a Religió dolgának orvoslására Tállyán összejönnének, s bár értették, hogy a szüreten való konferencziájuk veszedelmes lenne, mivel a főispánoknak olyan intimácziójuk bizonyosan érkezett, hogy vigyázással lennének irántuk, kik, hol és hányan gyűlnek össze: „mégis összejöttek s követeket küldtek Bécsbe, de a minek súlyos eventusa íőn, mert Ispán uram Exmittens uraimékat 2380 sigillatim mindeniket, Exmissusokat pedig aeque sigillatim 580 ftokig konvinkálá, az egész convictionalis summa extendáltatik ad tlor. 22,000 ftokra. Sőt némelyikünknek exiliumot is jövendölnek, de ettől nem tartunk". Puky András levele Ráday Pálhoz — birtokomban. 2 „Ezen ven. Superintendentiabeli (Pápai suptia) belső subjectumok arra nehezen mennek, hogy secularis curátort válaszszanak, mert magukat elegendőnek tn-tják, hogy annak szolgálatára vagy segítségére ne szorulnának." Chernel László levele 1.65 április 6. Ráday levéltár. „valószínűleg" elegendő neki arra, hogy annak alapján egész határozottsággal ki merje mondani, miszerint „bár sem az egyházkerületisem az egyetemes főgondnoki czím nem volt még meg ekkor, sőt az előbbi hivatal nem is létezett még: de azért az utóbbi már tényleg meg lett alapítva s életbe is lépett igen nehéz viszonyok közt, igen fontos teendőkkel", A nehéz viszonyok, a fontos teendők tagadhatlanul megvoltak, mindazáltal csakis költői kirohanással volt lehetséges azok közé már 1715-ben beilleszteni az egyetemes főgonclnokságot. Ily kirohanásnak azonban van-e, s lehet-e helye egy komolyan indult történeti műben ? Bizonyára nincs s uem lehe.t Azok a költői allűrök a maguk helyén a mily nagyra becsülendők: ép oly mértékben elítélendő, ha a fantázia olyan téren is elragadja a költői ihlettel bíró lelkeket, a hol a fikcziónak, a képzelődésnek nincsen tere, hanem a hol a tények, bizonyítékok és érvek rideg prózájában kell beszélni. S csodálom, hogy ez épen azzal a Zoványival történik meg, a ki a legkisebb s akaratlanabb történeti botlásra sem szokott szemet hunyni, s csalhatatlansága erős érzetében vastag doronggal rohan a hibázóra. S mert az első hibás lépés után rendesen következni szokott a második és a többi: Zoványi is igazolja e közmondást: „Qui in limine caespitavit, tota domo claudicat." A nemesség formaszerű megbízásából felállítván az egyetemes főgondnoki hivatalt, minden tétovázás és körültekintés nélkül be is tölti azt Ráday Pállal. Miért épen ezzel? Azért, „mert tekintély és buzgóság dolgában csak egymaga volt a reformátusok közt, a ki mérkőzhetett az evangelikus Okolicsányi Pállal és báró Hellenbach Jánossal". No hát ez egy nagy falsum. Mert valamint az evangélikusok sorából nem csupán ez a kettő magaslott ki: úgy a reformátusok közt sem maga volt Ráday, a ki azokkal mérkőzhetett. Én elismerem az ő nagyszabású szellemi képességeit, tudományos műveltségét, tudom, hogy valódi patrónusa, benefactora, főfogon d viselője volt egyházának, tudom, hogy nagytevékenységű tagja volt a sárospataki iskola Curatoriátusának, s valamennyi lényegbe vágó egyházi és iskolai ügyben kikérték a tanácsát, és ő nem is fukarkodott azokkal; de azért nem írom alá a szegénységi bizonyítványt, mintha csak egymaga lett volna számottevő egyéniség a reformátusok között, nem engedhetem át neki az elsőséget — úgy, a mint Zoványi előírja — az egyház s vallás melletti buzgólkodásban, tevékenységben. Mert ő csak egyike volt a jeleseknek, lelkeseknek és buzgóknak, s ezeknek nem fölötte, hanem mellette állott, most vezetve, majd vezettetve. S ha Szentimrey Sámuel nem vetekedhetett vele tekintély és befolyás dolgában, de bizonyosan meghaladta az ékesbeszédű Vay László, a ki vele együtt küzdött az 1714/5. évi országgyűlésen a prot. egyházat mindenfelől fenyegető veszedelem ellen, s bizonyára mérkőzhetett vele buzgóság dolgában a sárospataki iskolának nagytűrelmű és mozgékonyságú főkurátora, báji Pathay Sámuel, a bölcseségben öregbedő Kenessey István s amicus gregis Mikházy György, a kik -- mint kinevezett biztosok — Rádayval ós Vayval együtt vívták a kemény harczot a Commissio iilésnin a r. kath. nagy többséggel; s bizonyára nem állottak mögötte a fáradhatatlan makfalvai Máriássy László, a tett- és áldozatrakész Vay Ábrahám jobbaházi Dőry András, Puky András stb., a kiknek neve szintén ismert ós tisztelt volt országszerte a reformátusok közt, s a kik bizony sokkal sűrűbben taposták a bécsi udvar küszöbeit, mint a már 1717-ben chyragrá-