Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-05-29 / 22. szám

17-ik számában olvasható értekezése egyházi, illetőleg templomi és halotti közéneklésünknek terjesztése, de egyszersmind kellemesebbé és összhangzóbbá tétele tárgyában. Tóth Lajos, ügyvéd, egyháztanácsos. ISKOLAÜGY. A főiskolai tanári fizetésekről. (Levél a szerkesztőhöz.) Kedves barátom! Lapodnak a tiszáninneni egyházkerület gyűléséről szóló tudósításában a többek között ez mondatik: „A tanári testület és az igazgató-tanács előterjesztése szerint az akadémiai tanári fizetések korszerű rendezésére évi 30,000 korona államsegélyre volna szüksége a főiskolának, a mely az 1848: XX. t.-cz. végrehajtásával kapcsolatban volna kieszközlendő. Többek hozzászólása után, a kik között Fejes István erősen küzdött az államsegély igénybevétele ellen, a közgyűlés az igazgató-tanács javaslatát változatlanul elfogadta," Ebből a tudósításból az látszik ki, mintha engem a kerület leszavazott volna, vagy mintha az igazgatótanács előterjesztése az én véleményemmel nem egyezett voloa. A dolog ellenben úgy áll, hogy az igazgatótanács indokolt előterjesztését teljes szövegében én írtam meg, azaz, én tettem azt az indítványt, hogy a sárospataki főiskola akadémiai tanárainak az állami tanárokéval egyenlővé teendő fizetésének emelésére 30,000 korona államsegélyre való igényünk jelentessék be az 1848: XX. t.-cz. végrehajtása alkalmából. Ezt fogadta el a kerület teljes egyhangúsággal. Ily módon az államsegély igénybe vétele ellen nemcsak hogy erősen nem küzdöttem, hanem azt teljes erőmből magam kezdeményeztem és ha Isten éltet és módom lesz reá, küzdeni fogok ezentúl is érte, mert elveim közé tartozik az a konventünk által is elfogadott törekvés, hogy tanítóink és tanáraink fizetése a tanítás egész vonalán az állami tanerők fizetésével egyenlővé tétessék. Más dolog hát az, a mi ellen én erősen küzdöttem. Nevezetesen, küzdöttem nem az igazgató-tanács, vagyis abban a magam véleménye ellen, hanem küzdöttem a sárospataki főiskola akadémiai tanári karának azon nézete ellen, hogy az államsegély a főiskola önállóságának feladásával is igénybe volna veendő azonnal és sürgősen, még pedig nem várva és nem tekintve arra, hogy az 1848: XX. t.-cz. végrehajtása folyamán el lesz-e az érhető. Egynémely tanár arra gondolt, hogy az 1883. törvény alapján a gimnáziumra kell kieszközölni annyi államsegélyt, a mennyi az akadémiai tanárok 30,000 koronányi igényének megfelel. Az államsegélynek ily módon igénybevétele ellen foglaltam én állást és foglalt velem együtt a kerület is, most már harmadízben. Nekem már maga az a gondolat, hogy például 8 — 10 gimnáziumi tanárnak fizetését egyszerűen átírjuk az akadémiai tanárok javadalmának emelésére, az államnak pedig azt mondjuk: íme 8—10 gimnáziumi tanár, a kiket eddig mi fizettünk, ezentúl fizesd te, — nemcsak hogy visszatetszik, úgy annyira, hogy azt a kerület méltóságával összeegyeztetni sem tudom, hanem annak még ldvihetőségében is kételkedem, hogy az állam kormány is belemenne-e ily fizetési átjátszásba. De eltekintve ennek lehetőségétől, én a sárospataki főiskola önállóságát, mindenekfelett gimnáziumában, két főokból védelmezem. (A jogakadémiáról hajlandó vagyok lét és nemlét kérdése esetén más irányban is tárgyalni). Egyik okom erre az, hogy ez a főiskola a debreczeni főiskolával együtt a magyarországi reformátusok főiskolájának tekintetett a múltban, s mint ilyen kapta mindazokat az alapítványokat, a melyeken fennáll. A sárospataki főiskolát tisztán az ily alapítványok tartják fel. Mai legnagyobb alapunk, a Vay-Mocsári-alap, határozottan önálló református főiskolának szól és az alapítóknak élő utódai maguk is így fogják azt fel és gyűléseinken mindig ellene szavaznak minden olyan törekvésnek, mely iskolánk önállóságát koczkáztatná. Hűtlenség volna az alapítók iránt az ő szellemük és czéljuk ellen cselekedni. Ebbe a gondolkozásomba csak belejátszik az az egyéni ideálizmusom, hogy Debreczent és Patakot, mint református egyházunk világítótornyait szeretném látni még ma is, sőt talán ma inkább, mint valaha! Másik okom a sárospataki főiskola önállóságának védelmére: a tanulók sorsa. Ismeretes dolog, hogy a mi iskolánkat a szegények iskolájának szokták nevezni. Igen szép és nagy dolog ez. Református egyházunk demokratikus elveihez híven alkalmat adni a szegényebb néposztályoknak is az intelligens osztályok soraiba felemelkedni. Munkára, küzdelemre képes őserőkkel frissíteni fel a társadalom sokféle intézményeit. Mindez pedig csak úgy lehetséges a jövőben is, a mint a múltban lehetséges vala, ha egy ilyen kis városban levő főiskola mennél több jótéteménnyel láthatja el tanulóit, Ha Sárospatakon csak gazdag, vagy jómódú ember taníttathatná gyermekét, akkor igen rövid idő alatt hanyatlásnak indulna ennek az intézetnek népessége. Négyszázan felül vannak ma is a főiskola tápintézetében, többen csak azért nem, mert többnek nem tudunk helyet adni ma, de fogunk adni holnap. Hát szabad-e egy ily ősi református hagyományoktól megszentelt s egy ily nagy tömegében szegény sorsú tanulóseregből álló iskolát kitenni annak, hogy abban a jótétemények forrásait bezárjuk ? Mert attól a pillanattól kezdve, a mint iskolánk önállóságának feladásával, annak tiszta református jellegéhez kétség találna férni, biztosra vehető az is, hogy a mi református közönségünk meghűl az államilag kinevezett tanárokkal fentartott intézettől és e lehűtésre, ki tudja, nem fognának-e még több okot szolgáltatni a mánál is a következő tanári