Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-04-24 / 17. szám

Jahve őriz minden bajtól, Megőrizi életedet, Védi jöttöd s távozásod Mosttól fogva mindörökké. Pozsony. Hornyánszky Aladár, theol. tanár. BELFÖLD. Pár szó énekiigyünkről. I. Sajnálattal kell tapasztalnom, hogy ref. egyházi országunk istentiszteletének egyik főtényezőjét: az énekügyet egyházaink erre hivatott egyénei nem veszik kellőleg lelkükre; de sőt azt lehet mondani, hogy a közöny óriási nagy, mellyel a próba kiadás fogadtatott. Nem tudom elgondolni, milyen hatást tesz ez azokra a buzgó férfiakra, kik éjjelt nappal összetéve, fáradtságot nem ismerő, lankadatlan buzgósággal munkálódtak a jelen és jövő század generácziójának szív és lélek nemesítésére szolgáló, Isten dicséretére serkentő újított énekeskönyvünk dallamainak, szövegeinek előállításán. Ne vegyük oly közönyösen ezt a felette fontos ügyet; ne húzzuk-halasszuk hosszú időre a dolgot, mert az éneklés terén nagyon hátra maradunk. A jelenben használt zsoltárt növendékeinkkel már nem vétethetjük meg; mert lehet, hogy egy vagy esetleg másfél év múlva az új énekeskönyv elkészül. Tankönyv nélkül pedig nem érhetünk el kellő eredményt, különösen a népesebb egyházakban, hol mint pl. én is heti 16 énekórát tartok, óránként 130—140 növendékkel. Ha tehát még az ének szöveg diktálás utáni betanításával, avagy a szöveg leíratásával is kellene foglalkoznom, énekóráim számát mindenesetre meg kellene kétszereznem, mi fizikai lehetetlenség. Ez okból is felette sürgős az énekeskönyv mielőbbi megjelenése. E lap egyik számában „B. Z." úr a próba-énekeskönyvről írott czikkében az enyémtől eltérő véleményt nyilvánít a zsoltárdallamok quantuma megállapításában. Szerinte legföljebb 50 dallam elég lenne. Az én nézetem szerint 150 zsoltárra 150 különböző melódia lenne felveendő az új énekeskönyv készítéséhez. Én ezen óhajom illetve nézetem mellett továbbra is megmaradok, s hogy miért, a következőkben indokolom. Édes magyar hazánk legtöbb megyéjét, vidékét bejárva, úgy tapasztaltam, hogy vannak ref. egyházainknak a nép közül olyan tagjai is, kik zeneképzettek és így azoknál az énektanítás feleslegessé válik; de sőt ezek segítségünkre lévén, szívesen tanulmányozzák és tanítják maguk körében a szép énekeket. Már most, ha csak csupán az az 50 dallam fogadtatnék el és tétetnék az új énekesbe, kérdés, kielégítené-e azoknak az illetőknek lelki buzgóságtól áthatott, Istenhez szárnyaló vágyódásukat? Bizonyára nem! A sokból könnyebb választani kedvünkre valót. A midőn az 1834-ik esztendőben erdélyi ref. anyaszentegyházunk régi énekeskönyvét újítani határozta, az erre felkért és hivatott egyének munkálódása közben ugyanezen kérdés merült fel — mint most nálunk is - hány dallamot dolgozzanak fel, vegyenek be az új énekeskönyvbe,? Felületes megállapodás után feldolgoztak az új kiadásban 31 zsoltárt 27 dallamra és 244 dicséretet 29 dallamra; összesen tehát az ő énekeskönyvük ma is csak 56 dallamot foglal magában. Mi lett az eredménye annak, hogy ily kevés melódiát vettek be az új kiadásba? Legkevésbbé sem az, hogy túlcsekélysége folytán talán betanulták volna a hívek; nem, de sőt még a legtöbb kántor sem tud 30 melódiánál többet. Ha 30 dallamot vettek volna fel, ebből bizonyosan csak 15-öt használnának. Hogy ezen állításomat példával is bizonyítsam, elmondok pár esetet, melyből fényesen kiviláglik, hogy az énekvezérek között is többen vannak, kik a csekély számú dallammal bíró énekeinket sem ismerik. X. községben (Erdélyben) kántoroskodva, egy alkalommal bejön hozzám elődöm, ki előttem 32 évig végezte az énekvezéri funkcziót s borult arcczal előadja, hogy egyetlenegy leánya meghalt. Egyben felkért, fogadnám el a funerátori tisztséget s azonkívül a gyászszertartásnál énekvezéri hivatásomnak tegyek eleget. A legnagyobb készséggel teljesítettem kívánságát. A közeli szomszédváros jeles hangú kántorát is meghívtam, hogy remek secundojával kisérje tenor hangomat. Ki is a kitűzött időben megjelenvén, értésemre adta, hogy Ő magyarországi születésű ember s csak most került Erdélybe, az erdélyiek által használt halotti énekeket nem ismeri, kér, hogy valamelyik magyarországi halottas könyvben levő gyászéneket alkalmazzuk. Felkértein tehát szintén gyönyörű (bassó) hanggal bíró lelkipásztorunkat (ki hasonlólag magyarországi ember volt), hogy jelölné ki az éneklendő gyászdalt. Közösen megállapodtunk ezen ének előadásában: „A fájdalmak éles nyilai". Az összpróba sikeres volta után megjelenve a szomorú háznál, előadtuk a legnagyobb szabatossággal, és mondhatom, érzéssel. Nézzük, mi következik belőle? A parentálian (halotti toron), midőn megjelentünk, kollegám a legnagyobb aprehenzióval illetett, mondván: „Bizony nem hittem volna, hogy velem szemben megteszi azt a csúfságot, hogy kedves halottam felett r. katholikus éneket énekeljenek!" Daczára annak, hogy lelkészem és kollegám kézzelfoghatólag bizonyiták, hogy az az ének, mit énekeltünk á XXXIII-ik zsoltár dallamára van készítve, és hogy a magyarországi híveink rendes közhasznált halotti éneke stb., hiába volt minden érvelésünk, nem tudtuk meggyőzni. (Halottas énekeskönyvünk nem volt.) Pár hét múlva találkoztunk az öreg kollegával, az énekügyekre áttérve bevallotta, hogy a XXXIII-ik zsoltárt csakugyan nem ismeri. IdŐ multával nagyobb egyházmegyébe vezérelt sorsom, a hol az a rút szokás volt meg gyülekezetünkben, hogy a nép egyáltalában nem énekelt, sem templomban sem a temetéseken, mondván: „Azért fizetünk a mester (kántor) úrnak, hogy énekeljen". Miután több ízben meggyőződtem a felől, hogy bármily közönséges dallamot lelkipásztorom segítése mellett kell énekelnem, sorba vettem tehát minden az énekesben foglalt éneket, és énekelgettük ketten, a tőlünk kitelt buzgósággal vasárnaponként. (Hétköznap nem volt istentisztelet.) Ha mást énekeltem, mint: Nagy Isten téged .... Mindenható leborulva, Légy csendes szívvel, Mint a szép híves patakra, és — Te benned bíztunk (ezek voltak az ő általuk ismert dallamok), a templomból kijövetelkor így szóltak: „Szép volt ez az ének mester úr, de úgye katholikus ének volt?" Zsoltárja egyetlenegy hívünknek sem volt, s így hiába való volt mondanom, hogy keressék ki azt a számot, mit a számrakó tábla mutat. Megvallom, igazán nagyon rosszul esett gyülekezetünk különcz viselkedése, közönyössége és vallástalansága. Tűrtem és nem mutattam előttük, hogy bosszant a viselkedésük; gondoltam, röviden segíteni fogok ezen a visszás állapoton. Összeszedtem minden akaraterőmet, s a legnagyobb kitartással buzgólkodtam az énektanítás terén. Énekeskönyve alig volt 8—10 gyermeknek, azt sem a szülők vették, hanem az évi vizsga alkal-