Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-03-27 / 13. szám

mindaz, a mi bennök nem maradandóságra, de legalább egy méltányló tekintetre számíthat, az én kis dolgokra kiterjesztő figyelmességemnek, közszóval mondva, pedantériámnak gyümölcse. Tovább megyek : (kérem tisztelt Elnöktársamat kegyeskedjék kedvetlenségét elrejteni hivatkozásomra) gondoljunk a mi legutóbbi földmivelósügyi miniszterünknek arra a kicsiny dolgokban mélyreható hívségére, melyet a mi mezeink, kertjeink, gyümölcsöseink, szőllőink, erdeink, folyóvizeink hirdetnek ; és legyen szabad e kis dolgokban megnyilatkozott hívségére, mint élő leczkére rámutatnunk egyszersmind azok nevében, a kikhez minket szolgálatunk legközelebbről kötelez: a munkás emberek, a kis emberek, a mi egész népünk nevében e hívségről ma, ismételt hálával emlékeznünk meg. Hívek a kis dolgokban. Legyen szabad néhányat e kis dolgok közül kegyes és élénk óhajtásul megemlítenem. Óhajtanám megerősíteni és olcsóbbá tenni alumneumainkat, konviktusainkat minden irányban, de főkép lelkész- és tanítóképző intézeteinkben ; óhajtanám az eddigiektől eltérő módozatok szerint. Óhajtanám szigorú megtartását több ízben ismételt határozatunknak, hogy hittani növendékeink segédül időközben ki ne bocsáttassanak ; s keressünk e káros megélhetési mód helyett mást, melyet meg is találunk a szeretet által, mely nem keresi a maga hasznát és nem gerjed hamar haragra. Óhajtanám, hogy egyházkerületünknek, sőt épen az egyházkerületek többségének a szabad lelkészválasztás tárgyában kifejtett javaslata a törvényhozásban érvényre jusson, s ha nem, hagyassék meg annak intézése az egyházkerületek rendszabály alkotási jogkörében. In necessariis unitas, in dubiis libertás. . . . Óhajtanám a vallásos oktatásnak mind az elemi, mind a középiskolákban intenzivebbé tételét. Óhajtanám további fontolgatás és érlelés tárgyául fenntartani azt az utóbbi egyházi értekezletünkön előterjesztett indítványt, mely szerint gyermekeink az iskolai tanfolyamok teljes bevégzése után vétessenek konfirmácziói oktatás alá. Nagy segítségünkre volna nekünk ennek keresztülvitelében az ismétlő iskolák törvényes intézménye, a helvécziai testvérek példája, ha mi is át leszünk hatva a pogány költő gongolatától: omnis in hoc sím, és az evangélium példázatától, melyben az eke szarváról van szó. Ezek s ezekhez hasonló óhajtásaim, kétség kivül nem csupán az enyimek — külön-külön csekélységek —• de a mi erőnket nagyon legalább nem felülmúló csekélységek. Elég hozzájok a kis dolgokban való hívség. De vannak nagy dolgaink, melyekhez nagy hívség kívántatik, nagy bölcseség, bátorság, tekintély. Egyetemes egyházunk helyzetére gondolok. Egyházunk, sokkal inkább, mint bármely más egyház, egy a magyar nemzettel. Múltja, czéljai, jövője, reményei, létfeltételei azonosak, s midőn magunknak s egyházunknak szolgálunk, ugyanakkor az államnak, határozottabban nemzetünknek teszünk szolgálatot. Régebben mindez figyelembe se volt véve. Noha törvényes gyermek, édes fiú, egyházunk a maga kenyerén szolgált, napszám nélkül, még csak a miatt se zúgolódva, hogy azok, a kik nézték az ő verítékezését s csak szüretelni jöttek, egész napszámot és hizlalt tulkot kaptak. 0 panasz nélkül nézte ezt, s ha itíen-ottan feljajdult, — nem irigységből, — csak annyit kért: Ne bántsák! Kész boldogság volt neki a szenvedés hiánya. Most várna és vár egy kis szegletet az ősi kúrián, hova hajlékát építhesse; egy tenyérnyi földet, hol kenyerét megtalálhatja; egy kis polyvát valahára téglavetéséhez; helyet az atyai asztalnál. Képek nélkül szólva: egyenjogúságot, — kiadását a köteles résznek, mely a leghálátlanabb fiút is megilleti, s a melyet a legmegbántottabb vagy legkegyetlenebb atya sem tagadhat meg. Én a magam hajlama szerint jobb szeretnék továbbra is a magunk szegénye lenni: s lehetnénk is a Brit-szigeten! Egyébként is ez már késő óhajtás; útban vagyunk! Iskolai terheinknek eddig is nagymérvű könnyítése, a fokozatosan növekvő államsegélyek, tanítóink korpótléka, lelkészeink kongruája olyan foglalók, melyeket fentartott jogos igényeink előlegéül egy minden elfogultságon felül emelkedett, egyházi életünk fejlődését s közmívelődési czélzatainkat, elősegíteni kész, nemzeti kormánytól tartózkodás nélkül és hálával fogadhattunk el, mint oly foglalókat, melyek remélnünk engedik, hogy az 1848: XX. t.-cz, betűi lelket öltvén, megelevenednek. Cselekedje Isten, s áldja meg azoknak munkáját, kiket közöttünk arra hívott el, hogy bölcseségükkel, befolyásukkal, szavuk meggyőző erejével erősítsék, építsék, oltalmazzák, míg mi lelkészek, e kerítéseken belül a magunk mezején munkálkodva, igyekezzünk magunkat méltókká tenni az ő oltalmukra. Nem szokás az ilyen soron kivül, s csupán egy czélból összehívott közgyűlés tárgyai közé felvenni a statisztikai adatokkal való beszámolást, legkevésbbé a szomorú adatokat, veszteségeinket; de legközelebbi veszteségeink oly természetűek, s oly gyorsan következtek egymásután, hogy mulasztás, sőt hálátlanság volna akkorra halasz-