Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-02-01 / 5. szám

A katecheták helyzetéről. — Vidéki hangok a vitához. — A huzamos tollharcz, mely e kérdésben Haypál és Hamar kollegák között foly, elvi fontosságánál fogva megengedhetővé, sőt szükségessé teszi, hogy a vidék is mondja el e tárgyban a maga véleményét, tárgyiasan és röviden, a mint azt én is — nt. Szerkesztő úr s az olvasók kegyes engedelmével — el akarom mondani. Kik azok a katecheták? Jöjjünk tisztába először ezzel. Olyan lelkész-képzéssel — mondjuk jelleggel — biró egyének, kiknek főhivatásúk nem a gyülekezet tanításában, lelki gondozásában, hanem a gyülekezet kicsinyeinek vallásos nevelés-oktatásában határozódik, nemcsak Budapesten, hol katechetáknak, hanem Kecskeméten, hol hitoktatónak, Dunavecsén vagy akár Ipacsfán, hol tanító-káplánoknak nevezték, illetve nevezik őket. Szóval, olyan lelkész-képesítést nyert egyének, a kik valamely gyülekezet meghívását még nem nyerték el (tehát eddig érvényes törvényeink szerint még nem rendes), hanem az egyházkerület rendelkezése alatt álló segéd-lelkészek, a kik gyermekek tanításával foglalkoznak. Ez tény s ez így áll mind addig, míg a „vocatio penes plebem" elve magyar reformált egyházunkban fennáll, míg csak a róm. katholikusok kinevező rendszerét el nem fogadjuk, a mivel aztán alaposan kirugnók magunk alól azt az ős talajt, melyen a reformáczió terebélyes élő fája felnőtt és kifejlődött. Kezdünk pedig ezek felé a tájak felé utazgatni. Ott a sok missziói lelkész, a tulajdonkópen kirendelt s.-lelkész, ott voltak és vannak (az egyházmegyék erős küzdelme ellenére) a tanító-káplánságok ós ott a különféle hitoktatók, újabban állandó és nem állandó katecheták, kik immár r. lelkészi jogokat kérnek, követelnek, sőt Szlavóniában már összetömörülve, egy kis egyházmegyeieskedóstől (természetesen esperességgel s a többivel) sem riadnának vissza. íme az „elfelejtettek" nemcsak életjelt adnak magukról, hanem ugyanám ostromolják az egyházalkotmány féltve őrzött bástyáit, hogy oda bevonulhassanak. Maradjunk azonban csak Budapesten. Haypál lelkésztársam őketj V

vallástanítóknaku

nevezi. Dr. Kiss Áron vallástanító lelkészeknek, kiket a felavatás joga teljesen megillet. Hamar I. főmunkatárs úr pedig egyenesen vitatja, hogy a „vallástanító lelkészekének a rendes lelkészi jelleget megadja az illetékes hatóság. Az a nézetem, hogy sem czímet, sem jogot adományozni sem én, sem más senki az egyházban joggal nem bírhatunk, hanem csakis maga az egyház, illetve annak törvényhozása. Igazolva látom azért mult évi fejtegetésemet, hogy a s.-lelkészek helyzetéről a zsinatnak kell gondoskodnia; fájdalom, a konvent e kérdésre kevesebb súlyt fektetett, mint a mennyit az méltán érdemel. Eddig érvényes törvényeink s a százados szokás alapján azonban egyik meghatározást sem tehetem magamévá. Nem „vallástanítók'1

, mert az lehet s tényleg az bármely falusi tanító, ki egyszersmind a vallástanitással foglalkozik. De nem is „vallástanító lelkészek"nem még akkor sem, ha szintén felavattatnának is, a mely aktus még rendes lelkészi jelleget nem ad, mivel az a gyülekezet (s nem a presbitérium) részéről nyert vokáczióban határozódik. Hogy ez így van, bizonyítja az, hogy a Dunántúl a legújabb időkig felavatták a s.-lelkészeket már az első vizsga után, mindazáltal némelyek talán éltök végéig sem lehettek rendes lelkészekké. Ellenben ismertünk lelkészeket, kiket rendes lelkészi állásukban minden egyházi hatóság megerősített, s halálukig ilyenekiil tekintettek, a nélkül, hogy valaha felavatásban részesültek volna. H. I. th. tanár kollegám azonban, a szentírás és az egyházi törvény alapján vitatja azok rendes lelkészi jellegét (a parókhusság jogától eltekintve). Csakhogy a dolog úgy áll, hogy a rendes lelkészi jelleg a parókhusi jogokkal kezdődik, s hozzá a 110. §. csak arról intézkedik, hogy minő előfeltételek kívántatnak meg a lelkészi pályára lépő egyénektől (hova természetesen minden lelkészjellegü egyén odaszámítható); de épen nem határozza meg a rendes lelkészség fogalmát. Meghatározza azonban a 111. §., hol a lelkész teendői vannak elősorolva. Ezek közt ott találom az éneklésre való felügyeletet, az iskolákra való felvigyázást; de nem az ének vagy más tantárgy tanítását. Hogy eddig e teendők nem általában a lelkészi jellegű egyének (bár részben azok jogai is benne vannak — s itt van a törvény nagy hiánya), hanem főleg a rendes lelkészek jogai vannak körülírva, mutatja az, hogy benne van az egyházközség anyagi és szellemi ügyeire való felügyelet, s a közigazgatási teendők, melyekben már még a s.-lelkész is csak mint helyettes járhat el. Ettől eltekintve, nem fogadhatom el a főmunkatárs úrnak azt az érvét sem, mintha — főleg — az állandó hitoktatók, a presbitérium által állandóul alkalmaztatván, ezáltal vokácziót nyertek volna, minthogy a lelkészválasztásról szóló fejezetben ilyen módja a r. lelkészszó tételnek nem foglaltatik. Különben is, még a legrégibb állandó katechetákat is nem a presbitérium választotta s hívta meg, hanem az egyházkerület rendelte őket oda, s természetesen, változott viszonyok mellett el is rendelheti onnan őket a közszolgálat érdekéből — tegyük fel Szankra, vagy máshova, s míg az eddig érvényes egyházkerületi rendszabályt meg nem változtatjuk, a káplán ennek engedni tartozik; mert ha nem, az egyházkerület kötelékéből s gondozása alól kilépettnek tekintendő. Hát akkor kérdem, hogy lehet valaki állandóan alkalmazva, holott ez állandósítást még sem az egyházmegye, sem az egyházkerület helyben nem hagyták? Hogy pedig a budapesti állandó és nem állandó katecheták minemű lelkészi jelleggel bírnak, azt nem én vagy más lelkósztársam, hanem az egyházkerület határozza meg. Felütöm hát az egyházkerület jegyző-