Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-30 / 35. szám

megindított reformmozgalom szülte a „Szózatot", a „Honszeretet "-et mintha Deák sugalmazta volna, az „Országházán" Kossuth heves (nagy) szelleme érzik" (89. 1.) „Úgy is kell annak lenni mindig. A nagy és jó emberek fölébresztvén az emberiség önkénytelen hódolatát, maguk után vonzanak másokat is. Talán Zrinyi Miklós a költő is ezért elmélkedett legtöbbet a nagy Mátyás királyról, ezért mondhatta ő maga: „ha nem láthatjuk Mátyás királyt sehol, lássam legalább elmémben" (89. 1.) „Haydn nemcsak az elhunyt nagyok, de egyszersmind ifjú kartársainak: Mozart s Beethovennek lángeszét is méltányolta. Kis emberkék irigykedhetnek társaikra, de a valóban, valódilag nagy férfiak kikeresik s szeretik egymást". (97. 1. K. Tóth Kálmán. Jellem I. k.) Jókai jellemének egyik uralkodó eleme a derült kedélyhangulat, melyet művésziesen tud szavakban, müveiben visszatükröztetni s mely, a hány olvasója van, annyi barátot szerez neki, az egész nemzetet barátjává, tisztelőjévé teszi! És ez nem hagyja el őt sohasem. Egy életrajzában a következő jellemzést olvassuk róla: „Szomorú délután volt. Jókainak másnap párbajt kellett vívnia pisztolyra, a mikor elhozott a szerkesztőségbe egy vezérczikket a „Hon"-ba, a „Tárczában" folyó regények folytatását, egy Tallérossy Zebulont és több apróságot az „Üstökösének és—és a végrendeletét, Ezt mind aznap írta 1 A párbaj másnap reggel végbe is ment, szerencsére veszély nélkül reá nézve. Még aznap beszédet tartott az országházban. És ez így megy nála mindig. Gyöngédségérzete azonos a Walter Scottéval. Egy télen valaki látogatóba menvén hozzá, útközben találkozik egy kis fiúval, a ki egy félig megfagyott malaczot árult. Megvette és elvitte Jókainénak. Mindenki meg volt győződve, hogy ez a fagytól összegémberedett ökölnyi állatocska reggelre megdöglik, csak Jókai állította, hogy megél. Reggelre a malacz csakugyan vidáman ugrándozott. Mindenki csodálkozott a dolgon, míg aztán Jókai egyszer nagynehezen kivallotta, hogy bíz ő éjszaka háromszor kelt fel s háromszor etette meg a kis nyomorult állatot édes tejjel, ezüst kávéskanállal 1 Derültség varázsfénye ömlik el Jókai egész lényén, mely átragyog aztán egész környezetére (II. 40. K. T. K.) s mely remek műveiből visszasugározván, meghódította neki nemzetét s a művelt Európát!" íme eljutottunk oda, a hova akartunk. Azt kellett bizonyítanunk, hogy a művészet közelebb hozza az embereket egymáshoz, s hogy az ismeretségek, barátságok kötésének egyik hatalmas előmozdítója. Láttuk azt, és hogy el ne feledjük, újra és újra kiemeljük, miszerint a művészet közelebb hozza az egyes népeket. Avagy a görögök a maguk, mai napig is mintákul szolgáló művészeti műremekeikért nem minden nép, nem minden nemzet kegyeltjei-e ? Vagy a rómaiak ? Nem szeretjük-e ezeknek utódait, az olaszokat is festőikért, zenészeikért ? így az angolt, a francziát és úgy tovább! S mely nemzetek vagy népek vannak csak távol sziveinktől, melyektől vonjuk meg szeretetünket ? Azoktól, a melyek nem bírnak művészekkel, a kik megnyerjenek minket nekik. Jellemző ez a szláv fajokra nézve. Ezekből a lengyelt szeretjük csak. Hjah! ennek van művészete. Táncza, nótája, írója, festője stb. stb. A csehet csakis a „cseh muzsikus" alakjában szeretjük, azt is csak azért, mert egy igen jeles költőnk énekelt így: „Cheh muzsikus Csermák hegedül S a ki hallja, fölgyúl, fölhevül, Gyönyörű is minden nótája . . . Maga húzza, maga csinálja!" Tehát Csermákért még a csehet is szeretjük egy kissé. Ha már a művészetnek olyan bűvös hatása van, hogy az idegen, a nem rokon, a politikailag gyakran ellenséges lábon álló nemzeteket is így összehozza, megszeretteti egymással, szóval ha már Csermákért még a chehet is tudjuk szeretni „egy kissé", mily összeolvasztó, mily egybeforrasztó hatása lehet a művészetnek az egyes nemzetek egyes köreire nézve. Ne beszéljünk sokatI Ezt mindenki ismeri! Á ki nem ismeri, ám olvasson valamit a mindennapi lapok tudósításaiból, a hol az „írók és művészek köréről1

', képzőművészeti társulatról", „zenészeiig akadémiáról", a „szinész-egyletről" stb. stb. van szó. És ha ez is kevés, hát emlékezzék meg róla, hogy ilyen körökről épen az imént szólottunk más egyes nemzeteknél s nemzetünknél. Még a legkisebb körökre, akis társas körökre térünk át. Hock Pál azt beszéli, hogy egy úri embert, mert igen kitűnően tudott silhouette-irozni, árnyoldalképeket csinálni, minden társaságban szívesen láttak, mindenüvé meghívták! Saphir beszéli egy más úri emberről, hogy azt meg semmiféle társas összejövetelnél, estélynél ki nem hagyták volna a világért sem, mert az meg kitűnően tudta utánozni minden állat hangját s főleg a madarak művészi énekét. Fütyült nekik, mint a rigó, s énekelt, mint egy kanári! No már ha az alárendelt művészetek képviselői ilyetén kitüntető fogadtatásban részesülnek a társas körök részéről, hogyne részesülnének a legmelegebb, a legmegtisztelobb fogadtatásban az igazi, a valódi művészetek képviselői ? De az úgy is van! Pár esetet tudok erről, erre. Egy különben ismeretlen, bár szegény, de csinos ifjútól, a ki úgy közel lakott, az emeletek felett, a padláshoz, esteli ábrándozásai folytán, pompás flótázása által felkeltett érdeklődés útján, az a hír kelt, hogy: „érdekes ifjú." És belekerült a „köra

-be. Egy úri ember jön a városba, nagy zajjal lép föl. Itt-ott rossz néven is veszik neki a hűhót. De minden meg van neki bocsátva, mert jól hegedül! A társaságok mind felölelik. Egy érdekes özvegy asszonyságot sokan nem szívlelhettek, mert igen szép volt s „férjem uraiméinak nagyon tetszett, de hát igen-igen jól zongorázott. Minden kör kereste kegyét. Es ő hírének megfelelt. Nos és a kör ? gyönyörködött! Műkedvelői előadás volt. A műkedvelők sorában ott volt egy „érdekes kis leány" és egy „érdekes ifjú" is. Azelőtt sohasem találkoztak. Most együtt kellett játszaniok. A kis leány volt a „primadonna" s az ifjú az „első szerelmes". Pompásan sikerült nekik. Az egész nagy közönség el volt ragadtatva. S mi lett belőle? Az ifjú később is „első szerelmes" maradt a kis leánynál, és a kis leány „primadonnája" lett az ifjúnak. S lett belőlük egy szép pár. Ezek összeénekelték egymást! És hogy igaz a költő szava: „Wo man singt, da lass' dich nieder; Böse Menschen habén keine Lieder!" azt az bizonyítja, hogy e pár végtelen boldog! Hogy tehát a művészet befolyása a társas életre boldogító hatással bír, mert közelebb hozza az embereket egymáshoz, más szóval, mert az ismeretségek, barátságok kötésének egyik hatalmas előmozdítója, azt az eddig mondottak eléggé bizonyítják, és én — nem fogom többé felemlíteni Csokonai és Lavotha példáját sem, a a kik a Festetich által nekik berendezett művészi lakban — maecenási kegy — oly pompásan összebarátkoztak, összefértek egymással, míg mindenik azzal foglalkozott, a miben művész volt, míg — midőn szerepeiket megcserélték, egy s ugyanazon éjjel szöktek meg egymástól különböző irányban, különböző ablakon! (Csokonai zenész, Lavotha költő akart lenni bosszantásból, s megszöktek egymástól!) Hanem még egyet említek fel az életből! Ha úgy egy-egy „műkedvelői előadás", ha egy-