Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-09 / 32. szám

tholiczizmust, hogy a legmelegebben ajánlja papjainak az 1864-iki Pius-féle Syllabust, a mai politikai jellegű ultramontanizmus hirhedt hitvallását, a melyet „korunk próbakövének" mond, s „a melyen megismerhető, hogy mi egyezik a kath. igazsággal és mi nem". A reformkath. mozgalmat illeti a főpásztori szózatnak az a panasza is, a mely szerint vannak kath. írók, a kik annak a felette fontos pápai okiratnak, már t. i a Syllabusnak (a melynek Ehrhard csak kortörténeti becset tulajdonít) jelentőségét és tekintélyét kisebbítik vagy pláne aláássák minduntalan. Jellemző a főpásztori szózat ultramontán szellemére az is, hogy a theologia mintaszerű tantekintélyeinek a régiek és Liguori moráltheológiája mellett az űjabb Franzelin bíborost s a dogmatikus Scheebent is ajánlja, a kik tudvalevőleg az ultramontán tanrendszer dogmatikai megállapításának szentelték írói munkásságukat. Elvileg elítéli az irat a prot. polemikát is, s éles megjegyzésekkel kiséri a katholikusok térítésére vonatkozó buzgalmat, a mivel bizonyára az osztrák „Los von Rom" mozgalmára czéloz. Hangsúlyozza továbbá a szigorú egyházfegyelmet, a merev tekintély elvét s kárkoztatja a fiatal theolcgusoknak a középiskolai vallástanári székekre való tömeges tódulását. „Ez a törekvés az egyházfegyelmet lazítja, s a jövőben maga az érsek fogja megjelölni azokat, a kik a vallástanári pályára készülnek, s maga fogja meghatározni azokat a feltételeket, a melyek mellett valaki azt a hivatalt (misszió) átveheti. Védül megjelöli az érsek azokat a példány képeket, a kiket ő tantekintélyekül és vezéremberekül követ a maga főpásztori hivataloskodásában. Ezek Szent Ágoston és Aquinói Tamás, az „angyali doktor" mellett főleg Borromaus bíboros, a kit „az egyház fegyelem emelése, a klérus reformja s az egyház szabadságának megvédése" miatt magasztal, s Liguori Alfonz egyházi tanító, a kiben a „domum scientiae" megtestesülését látja. Azt hiszem, ennyi is elég e főpásztori irat ultramontán szelleméből, a melyen az újabb reformkath. törekvések mit sem változtattak. A theol. tudomány szabadsága még mindig réme egyes német prot. egyháztartományi papi köröknek, s úgy látszik, hogy Weingart esete nem egyedülálló jelenség a német prot. egyházi élet körében. így a minap Franké lelkész a porosz kir. ev. főegyházi tanácshoz intézett panasziratában ama szilárd meggyőződésének adott férfias hangon kifejezést, hogy ő a reformáczió egyháza két főtanának, az ú. n. alaki és anyagi elvnek, az írás tantekintélye és a hit által való megigazulás közvetlen üdvbizonyossága álláspontján áll, s tudományos és egyházi tekintetben egyaránt a sola fide et gratia megdönthetetlen hiteivót követi. Franké esete szomorúan érdekes és a német prot. egyházi viszonyok ziláltságára felette tanulságos jelensége a legújabb német protestantizmusnak. Egy lelkész, a ki a porosz ev. tartomány egyházban, a magdeburgi konzisztórium főhatósága alatt kifogástalanul hivataloskodott a Krisztus szolgálatában, más tartományegyház egyik községébe megválasztatván, alkalmatlannak deklaráitatott új hivatalának elfoglalására és viselésére. Az ilyen római pápás czenzurára, sőt inkviziczióra emlékeztető keresztyén- és protestánsellenes eljárás egy ev. lelkészszel szemben sehogy sem illik fejlettebb korszellemünkbe és megtisztult ev. prot. világnézetünkbe. Egy egyháznak körében meg kell lennie a vélemények és meggyőződések különféleségének, sőt az egyházban meg kell lenni az erőnek s a készségnek épen az igazság érdekében az eltérő felfogások és tanvélemények elviselésének. Maga az igazság csak nyer értékében, ha annak árnyéka is kiséri, s a türelmesség nemhogy kárára, hanem inkább hasznára van az egyházban is az igazságnak. Mennyi heterodox gondolatelem van p. o. Schleiermacherben, az újabb theologia reformátorában, a kinek a közeljövőben Berlinben is emelnek érczből emléket. Megfelejtkezett az az „egyház" magáról, a mely egy lelkészt az egyik helyen tiszteli és becsüli, s a másik helyen már alkalmatlannak találja az egyházi szolgálatra. Vagy — vagy ! Igenis, nem is, sem nem theologia sem nem egyház. Forrásunk szerint a főegyházi tanácsnak „famózus beavatkozási jog a lelkészi választásokba valósággal forrása és szülőoka a végnélküli zavaroknak az egyházban". A Weingarthoz hasonló esetek az egyház gyakorlati életében és a Gresenino-Brettschneider üldöztetése Hengstenberg részéről a régebbi tudományos theológiában Nippold jénai egyháztörténetíró szerint „Rómába vezető utak" a protestantizmusban, a melyek úgy az ev. hitszabadság, mint a tudományos kutatás szabadsága ősprot. elvével homlokegyenest ellenkeznek. Ideje volna már szakítanunk e középkori pápás hagyományokkal és eljárásokkal a reformáczió egyházaiban, a melyekben a hitkényszernek vagy a tudományos kutatás megrendszabályozásának semmi helye most és mindenkoron. Forrásunk az egyházi sajtónak ama evangeliumellenes eljárását is elítéli, a mely az ú. n. gyülekezeti orthodoxia álláspontján a hitvallástól való eltérésük miatt valósággal koronkint „mustrálja" a pozitív irányú theologusokat, mint újabban p. o. Schluttert, Seeberget, Barthot, Meinholdot, Grafet, Jülichert, Ritschlt és másokat. Mi sem könnyebb annál — jegyzi meg helyesen a mi forrásunk — korunk pozitiv irányó theologusainak irataiban vagy beszédeiben felfedezni a hitvallások theologiájától való eltéréseket, s azok alapján denuncziálni őket (a mire nálunk is koronkint kisérlet történiki) az egyszerűbb hitű egyháztagok előtt, Hiszen a XX-ik század theologiája, mely átment a Schleiermacher, Tholuck, Dorner, Ritschl és Lipsius iskoláján, nem lehet sem elvileg, sem történetileg a XVI-ik század theologiájával azonos. S a XX-ik század theológiájában egy prot. egyházban ép oly kevéssé szólhatunk egyházilag approbált theol. irányról, mint a XlX-ik században. Meg kellene már végrevalahára értenünk az ev. prot. egyházban, hogy a hivő gyülekezet különbséget tudjon tenni a hit elvi egysége s a tan és felfogás mesterkélt és erőltetett igaztalan egysége között, s leszokna már egyszer a theologia különböző tanvéleményeinek hagyományos elítéltetésével. Az általános missziói értekezleten, mely 10 évenként tartja meg szokásos közgyűléseit, a madrasi anglikánus püspök figyelemreméltó beszédet tartott, a melyből közöljük a következőket: Igen határozottan hangsúlyozta a püspök a különböző missziói társulatok egyetértésének a szükségességét az istenországa sikeres terjesztése és kiépítése szempontjából Indiában. Annak a ténye, hogy a keresztyénség bensőleg megszakadt ugyan, korántsem bizonyíthatja a hasonló bajban szenvedő mohamedánok vagy hinduk előtt azt, mintha a keresztyénség nem volna az igaz vallás, mindamellett ez a szakadás mégis csak gyengíti a keresztyénséget a maga hódító útjában és életképességében. A szakadások által meggyöngült egyházban nincs meg a meggyőződésnek az a szilárd morális ereje, a melyért Jézus passzió előtti utolsó imájában fohászkodott. A különböző egyházi denominácziók közötti nagyobb egyetértésnek és szorosabb tömörülésnek a művelése egyik legfontosabb feladata a jelen évtized külmissziói munkásságának. Mert a mi szükséges az istenországa ügyének ápolásához ós fejlesztéséhez,