Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-07-05 / 27. szám

tetteket énekeltek meg Homérosz és társai, a „hegedősök", a „troubadourok" — s lett belőle ének- és zeneművészet és főleg költészet, az úgynevezett „hangzó művészetek" ; nagy, dicső eszményeket, egyéneket örökítettek meg jelekkel és lett belőle „festészet" — és erkölcsileg nagyok, dicsők alakjait faragták ki s lett belőle szobrászat; a legszentebbnek, a legjobbnak állítottak hajlékot, templomot s kifejlődött belőle az építészet ! Avagy a görögök, a művészetek ezen nagy mesterei, tanítói, nem az emberi életben feltűnt erkölcsi eszméket örökítették-e meg remek műveikben? Mi más a Pheidiasz Zeusz-sze, ha nem a fenség kifejezése? és úgy tovább! A művészet tehát erkölcsi talajon születvén, erkölcsi jelleggel bír. A művészetnek magának, önmagában van erkölcsi jelleme. És ezt az erkölcsi jellemet megvalósítani a művészet önmagáért és Önmagából igyekezik! Ezen igyekvését szokták helytelen kifejezéssel jelezni akkor, midőn azt mondják, hogy a művészetnek erkölcsi hivatása van. A művészet eszméket szül testben. Az az eszme, mely abban a testben e világra jő, az azon erkölcsi lélek, mely a művészetben hat. Ezt a lelket nem is képzelhetjük másnak, mint erkölcsinek, hiszen az eszmék oly magasan állanak a föld pora és sara felett, hogy őket annak mocsokja nem is érintheti! Az elvont fogalomnak sem felel meg való, konkrét lét, hogyan felelhetne meg ilyen a fogalom — fogalmának? Pedig az eszme a fogalom — fogalma! De mivel a művészet eszmét szül testben, — azon test is, melyben az eszmét szülte, megszűnt közönséges világi test lenni; nem a természet produktuma ez már, — ezt a művészet szülte — és igaza van Cherbuliez-nek: „a művészet a konczentrált természet", „a műalkotás mikrokosmos". „A művész desztillátor; akármi légyen a tárgya, kivonja belőle a lényeget. A nagy művészek az örökkévalóságnak dolgoznak" és a „műépítésnek, szobrászatnak, képírásnak, zenének: mindenik művészetnek megvan a maga külön módja, hogy képzeletünk felszabadításán s az ember megdicsőítésén dolgozzék". „Abba az aesthetikai élvezetbe, melyet az ember a való dolgokban talál, mindig vegyül valami alj örömök gyakran rossz érzéssel járnak; a megbánás, nyugtalanság, kegyetlen csalódás megrontja őket. A művészet ezeket a való világgal való összeütközéseket kiegyenlíti s a közvetítő ezúttal felszabadító is". Igen, a művészet azon testeket, melyekbe eszméjét öltözteti, felszabadítja az érzékiség uralma alól, azok nem az alacsony, hogy úgy mondjuk, állati érzelmeknek szólanak és a ki azt a szemrehányást teszi a művészetnek, hogy frivol, hogy az érzékiségnek szolgál, az magára vessen, ne a művészetre; hiszen régen bebizonyította a bölcsészet, hogy minden tárgy nekünk olyan, a milyennek mi látjuk! A valódi művészetnek nem lehet más czélja, — mint hogy az általa megtestesített szép eszme által bennünket gyönyörködtessen, oktasson és neveljen, hogy művészet legyen. „A milói Vénusnak, az ég királynéjának, a ki felette állván az érzelmeknek, melyeket ébreszt, nincs szüksége asszonyi testre, hogy asszony legyen" . . . mondja Cherbuliez. Azért a hol a művészet a természetes csupasz szépséget mutatja, ha ezek a nuditások az erkölcsiségnek látszanak ártani, vagy valóban ártanak is, ott nem a művészet a hibás, hanem hibás az illetőnek nemi nevelése. És e tekintetben sokat hibáznak a szülők. Az ifjúságot a nemi dolgok iránt korán és okos tapintattal kell kioktatni. Az a szokásos, nagyon elterjedt prüderia, álszemérem ezen igen fontos kérdésben: vagy a szerencsés, vagy szerencsétlen véletlenre, vagy az idősebb testvérek, játszótársak tapintatos vagy tapintatlan, sokszor durva felvilágosítására bízza a felvilágosítást. A véletlen s az arra nem hivatott társak azután rendszerint iszonyú rombolást eszközölnek a szegény ártatlan lélek erkölcsiségén. A mit a fiúknál az atyának, a leányoknál az anyának kellene tennie finom, előrelátó tapintattal: az össze-vissza, talán gúny között történik, bárki által! Hamburgban egy okos nőorvos által eszközöltették ezt a leánykáknál. Lehetne ugyanazt tenni férfiorvos által a fiúknál is. Szóval segíteni kell a bajon, de nem a művészetet vádolni, mert épen az a második oka a nuditások erkölcsi rossz befolyásának, hogy az emberek kevés aesthetikai. kevés művészeti nevelésben részesülnek. Ha a gyermekek megszoknák kiskoruktól otthon a nuditásokat mutató festményeket, szobrokat stb. látni, akkor azoknál, midőn náluk a nemi élet jelentkeznék, ezen megszokott nuditások nem hatnának olyan rombolóan, mint azt most teszik, midőn a szokatlannak, újnak, tiltottnak varázsával hatnak reájok; mert ezeket is valami természetesnek találnák. Egy okos apa így nevelte gyermekeit, tudván, hogy a mai olcsó fényképekkel dolgozó világban ezektől úgy sem óvhatja meg gyermekeit, mert elég a gyermeknek egy nagyobb város utczájára kimennie s máris száz, meg száz kirakatból, ablakból néznek reája a nuditások; s nem kellett tettét megbánnia! Épen úgy, mint annak az apának sem, a ki kora ifjúságától fogva szabadon hagyta fiát bort inni, mert az nem lett részeges, mivel a bort is mindennaposnak, a mindennapi táplálkozás alkotó részéül tekintette és nem vonta be bűvösbájos fénynyel, mint a szomszéd fia, kinek atyja csak rendkívüli, ünnepélyes alkalmakkor engedett bort innia, — de a kiből hatalmas korhely is lett! És végül is e tekintetben igaza van Cherbuliez-nek, midőn ezt mondja: „A való dolgokkal szemben nehezünkre esik elfelednünk, hogy érzéki gyönyör vagy szenvedés forrásai lehetnek ránk nézve. De a milyenekiil a művészet tünteti fel őket s a mily alakba az öltözteti, már nincsenek szolgálatunkra, nem vehetjük hasznukat, nem bírhatjuk őket s nincs okunk tőlük félni. E tisztán képzelt valóságok csak képzelt szenvedélyeket keltenek bennünk, melyek érzékeinket nem izgatják, ha megannyi kéj vegyül is beléjök; s e szenvedélyeket jól esik éreznünk, még ha búsítok s rettenetesek is. Ha zenében kifejezett zivatart hallgatok, eszembe se jut, hogy eső, szél ellen védekezzem. Ha egy asszony szépsége márványban jelenik meg előttem, e márvány megóvja kívánságomtól, a mely illetlenség lenne. Igaz, hogy a drámai művészetben a képek húsból való emberekké válnak, s hogy a költői látomány olykor kevésbbé érdekel, mint sok színpadi részleges nudítás. De ha rosszat gondolsz, magadra vess ; a kivilágított korlát, a súgólyuk, a fel- s legördülő függöny, minden arra int, hogy a színpad képzelt világot tár eléd, hol a legszebb, l^gvalódibb vállnak sem szabad benned más érzést támasztania, mint a mit a képzelet szüleménye kelthet." Olyan a szépség kultusza, mint a vallásé, olyan a színház, mint a templom, a melyet szintén sokszor profanáinak. A lélek készséges, de a test gyenge. Oly ritkaság-e vájjon bűnös asszonyt és bűnös ember látni, „a ki a templomot s a rettenetes titkok óráját választja, hogy ott vétkes vágyakat ébreszszen, tisztátalan pillantásokra merészkedjék, keresse a bűnre az alkalmat s hogy az Isten házából veszedelmesebb helyet csináljon, mint a bűnösök gyülekezete?" Mégis igaz, hogy a templom oly hely, a hol a hívőknek legkönnyebb magukba szállaniok s e végre is építvék; szorultságból meglelhetik Istenüket bárhol; de biztosabb, hogy csakis ő reá fog-