Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-18 / 3. szám

az elevenebb egyházi életnek és a vallástanítás kellő ellenőrzésének, — elvileg nem volna kifogásom az ellen, hogy a népiskolákban tanítói kópesítettségű egyének végezzék a hitoktatást. A kérdésnek azonban nemcsak az elvi, hanem a gyakorlati oldala is tekintetbe veendő. És én úgy látom, hogy a gyakorlati oldal fontosabb itt az elvinél. E kérdésnél ugyanis szerintem nemcsak az veendő figyelembe, hogy vájjon a bibliai történeteket, vagy a vallástanítás többi anyagát módszertani tekintetben a lelkész- vagy tanító katecheták taníthatják-e eredményesebben ; hanem az is, hogy a lelki gondozás, a hit beli képzés és a többi felekezetekkel való verseny tekintetében a tanítók vagy a lelkészi jellegű katecheták vallástanítása volna-e megfelelőbb ? Haypál kollegám csak a módszertani tekintetet veszi figyelembe. A mit azonban e tekintetben mond, az, az én ítéletem szerint annyira túllövés a czélon, hogy szó nélkül nem hagyható. Haypál kollegám ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy a tanitóképzésről a legnagyobb elismeréssel szóljon, hanem, hogy plánumát annál indokoltabbá tegye, arra ragadtatja magát, hogy a lelkészképzést leszólja és olybá tüntesse fel a papok theologiai és pedagógiai tudását, a mely alig több a semminél; a minél fogva a vallástanítás tekintetében a lelkészek a tanítókkal fel sem vehetik a versenyt. Czikke ezt tárgyaló részén igen nagyon csodálkoztam és csodálkozom most is, és nem tudom magam előtt érthetővé tenni. Hogy lelkészképzésünknek s épen közelebbről a budapesti theol. akadémia képző rendszerének vannak fogyatékosságai, azt eltagadni nem lehet. Nem is tagadjuk, sőt egyenesen arra törekszünk, hogy a hiányokat orvosoljuk és orvosoltassuk. De hogy a jelenlegi rendszer olyan semmitérő volna, mint a milyennek Haypál kollegám feltünteti: azt a leghatározottabban tagadom, ós pedig nemcsak mint a budapesti theol. akadémia tanára, hanem mint volt növendéke is. Haypál kollegám, a ki pedig azzal a theologiai tudással lett az ország első gyülekezetének egyik papja, a melyet a budapesti theol. akadémián szerzett, azzal vádolja meg az akadémia tanítási rendszerét, hogy abban „a régi, divatját mult magolás" az uralkodó, a „czenzurák, a kollokviumok nagyobb részben, a vizsgák egyedül ós kizárólag beszédgyakorlatok", „a kutató ítéletnek, a mélyreszálló vizsgálódásnak-a rendező logikának kevés szerep jut". Itt a theologusok „csak a nyelvök hegyével kóstolnak bele a nevelés tudományába", s „a theologia négy évi tanfolyamán egyetlen bibliai történetet sem dolgoznak fel abból a czélból, hogy azzal a gyermeki szívben fakadó hitet öntözgessék ; egyetlen egy hittani tételt sem fejtegetnek abból a czélból, hogy azzal a gyermek lelkében kőszálat emelhessenek", és „gyakorlatilag, még a példa látásából sem fejlődhetik ki bennök valami élénk pedagógiai érzék", s végül, hogy „gyakorlatilag sohasem alkalmazzák e tudományt; nem foglalkoznak a gyermekkel és nem ismerik a lelkéhez vezető utat". íme egy rakás és pedig súlyos vád a pesti theol. akadémia lelkészképzési módszere ellen. Engem ugyan, a ki sem a dogmatikának, sem a gyakorlati írásmagyarázatnak, sem a pedagógiának, sem a gyakorlati theologiának nem vagyok a tanára, ezek a vádak nem érintenek közvetlenül; de érintenek, mint az akadémia egyik tanárát ós volt tanítványát. És mivel szivemen hordom az akadémia becsületét és azt őrizni benső kötelességemnek tartom, — Haypál kollegám súlyos vádjaival foglalkoznom kell. Legelső sorban is a leghatározottabban ki kell jelentenem, hogy ezek a vádak a levegőből kapottak. És ezt állítom nemcsak a jelenre, hanem a múltra nézve is; arra az időre vonatkozólag is, a mikor én is, Haypál kollegáin is a pesti theol. akadémia növendékei voltunk. Én sohasem tapasztaltam s ma sem tapasztalom, hogy ez akadémián a magolás, vagy a magoltatás volna a tanulás rendszere és hogy a kutató ítélet, a mélyre szálló vizsgálódás és a rendező logika ki volna abból rekesztve. Ellenkezőleg, én azt hallottam tanáraimtól, hogy ne esküdjünk az ő véleményükre, hanem kutassunk, vizsgálódjunk, bíráljunk magunk is, és ne elégedjünk meg a kurzusok által adott ismeretekkel, hanem olvasgassunk, tanulgassunk azonkívül is. És azokon a czenzurákon, kollokviumokon sem azt tapasztaltam, hogy professzoraim azt becsülték volna legtöbbre, a ki bevágta a kurzust, de a nélkül, hogy azt értelemmel, kritikával feldolgozta volna; hanem ellenkezőleg azt, hogy mindig szivesebben vették, ha a referáláson a saját tanulmány és önálló gondolkodás nyomán látszottak meg. Hogy bizonyos tantárgyaknál, a minő az egyházjog, domatika, morál stb. a professzor megkívánják, hogy a definicziók preczizek legyenek és szivesebben veszik, ha a növendékek az ő kurzusuk definiczióit mondják, mintsem hogy csak úgy hasból beszéljenek, — az egészen természetes. És ha e miatt azt fognánk rá a pesti theol. akadémia tanítási rendszerére, hogy magoltató, — akkor ezen az alapon ugyanazt mondhatnánk az egyetemi tanrendszerre is, mert bizony ott is megkövetelik a precziz definicziókat. Haypál kollegám jellemzése mellett a pesti theol. akadémia valami olyan silány ismeretekkel bocsátja ki kebeléből növendékeit, a mi alig több a semminél. Ezt tagadom, nemcsak a jelenre, hanem a múltra nézve is. Az az ismert mennyiség, a melyet a budapesti theol. akadémia hallgatóival közöl a theol. tudományok egyes ágaiból, még a mai javításra szoruló rendszer mellett is van annyi, a mennyit bármelyik iskola közöl, és teljesen elégséges arra, hogy alapot képezzen a tovább haladáshoz. Hogy mindemellett tényleg mennek ki az intézetből olyan növendékek, a kiknek tudománya alig több a semminél, az igaz; de ennek oka nem az intézet és annak tanári kara;

hanem az illető növendék maga ós a vizsgáztatás mai rendszere, a mely mellett a képesítés nem csupán a pofesszoroktól, hanem egyéb, sokkal inkább elnéző tényezőktől is függ. S ha még ez nem volna is így, s ha a képesítés olyan szigorú volna,