Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-05-03 / 18. szám

TÁRCZA. Vilmos császár és Harnaek theologus. Sajátságos világot élünk. A tudósok, még a theologusok is, támadják, ostromolják a hit bástyáit. így Delitzsch és Harnaek Berlinben. A világiak meg védelmökbe veszik a hitet, a kijelentést, a Krisztus istenségét. így Vilmos császár Németországon. Mult alkalommal (Lapunk 9-dik számában) bemutattuk Vilmos császár levelét, a melyben Delitzsch ellenében védelmébe veszi az Ótestamentum kijelentési jellegét. Most bemutatjuk Harnaek berlini hires theologusnak e levélre adott válaszát, a melyben kritizálja a császár hitét a kijelentésben és a Krisztus istenségében. A nagyérdekű levélváltás azt a benyomást kelti bennünk, hogy a világi fejedelemnek több a hite, mint a theologia terén vezető állást elfoglaló papnak. A laikus hivőbb lélek, mint a hivatásos pap. Különös dolog ez! Aztán hogy ne venne erőt a protestáns társadalmon a hitsorvadás, mikor ime a fejők is a hit erősítése helyett a hit gyengítésén dolgozik. De álljon itt maga a Harnaek felelete. „0 felségének főleg két tétele olyan, mihez kérdés fér s feleletet kiván: a kettős kijelentés elmélete és Jézus Krisztus istenségének a tana. A kettő egymással összeköttetésben van. A „kijelentés" szó azonnal jelzi azt a különbséget, mely a vallás dolgában a hit és tudomány között létezik. A tudomány szoros értelemben véve nem engedheti meg a kijelentés fogalmát mely transcendens. Viszont a hit se foszthatja meg magát a kijelentés eszméjétől. Közvetítés egyenlít. A protestáns hit — a világegyetemet megillető tekintettől függetlenül — nem enged meg csak személyek által való kijelentést. Minden úgy mondott alsóbbnemű kijelentést elvet. Dolgok által való kijelentés nem létezik. Erre az alapra helyezkedik a császár levele. Személyek s főleg a nagy emberek azok, a kik által Isten magát az emberiségnek kijelenti. A mennyiben azonban a tudomány előtt a nagy emberek titka az ő hatalmas egyéniségükben van, az egyességnek egy formuláját állapították meg. Ez a benső tapasztalat ténye, melyet a tudomány sem nem teremthet, sem annak ellent nem mondhat, s melyet mi Isten kijelentéseinek eme személyeiben elismerünk. Ezen a közös alapon a császár levele kétféle kijelentést különböztet meg: az egyetemest, és a tisztán vallásit. Ez a megkülönböztetés nagyon fontos, mert ebből egyenesen következik, hogy az emberre nézve nincs nagyobb dolog, mint az ő Istenéhez való viszonya, és hogy minden e viszonytól függ. De másfelől a két egymás mellett haladó kijelentés fogalma nem elégítheti ki a gondolkozást. Ezt a császár levele is elárulja, mert Ábrahámot mind a két osztályba belé sorozza. Miután elfogadott dolog, hogy vallás, erkölcsi erő és ismeret egymással szoros viszonyban vannak, két kijelentésről nem lehetne szó, hanem csak egyről, a melynek oly íinom szervei csak nagyszerűségre, módra, hivatásra és szerepre különbözhetnek. Ha Jézus Krisztus semmit sem veszít az ő különös jelleméből és eredetiségéből, mikor Mózessel, Ezsaiással és a zsoltárírókkal helyeztetik egy sorba, hasonlólag akkor sem veszít, mikor ugyanazon sorban szemléltetjük őt, hol Sokrates, Plató és a császár által idézett más bölcsek vannak. Végső elemzésben a történelemnek csak egy tanulmány tárgya lehet: az emberiség, melyet Isten kihozott és megszabadított a természeti állapotból, a vétkes és bűnös állapotból, hogy Isten gyermekének méltóságára emelje. Magától értődő e mellett, hogy_ az Isten kijelentése Izrael népében, sajátos alakja a kijelentésnek a régi korban. A keresztyén egyháznak kötelessége visszavetni minden oly becsülést a Jézus Krisztusról, mely a közte és más emberek közti különbséget nem ismerné el. Maga Jézus, tanítványai és a világtörténelem oly világosan beszélnek erről, hogy a fölött kétség nem lehet. 0 maga az evangéliumban most is úgy beszél, mint hajdan tanítványainak. De a mihez kérdés fér, hogy helyes-e e merev formula: a „Krisztus istensége". Jézus maga sohasem használta ezt, hanem más megjelöléseket; s nagyon kétséges, hogy tanítványai is használták-e. Az ős keresztyén egyház nem beszélt megkülönböztetés nélkül a Krisztus istenségéről; az mindig az „ő istenségéről és emberségéről" beszélt, „istenemberség" az egyetlen orthodox formula a régi egyház értelmében. . . . Hogy Jézus „Úr és szabadító" volt, ebből ő nem csinált titkot, s tanítványai is az ő beszédéből és cselekedeteiből ezt kellett, hogy következtessék. De hogy az égi Atyával való viszonya hogyan keletkezett? ezt a maga számára tartotta fenn, ez előlünk el van rejtve. Az én történelmi érzékem szerint az „isten-ember" formulára nézve óvatosnak kell lenni, mert az egy oly térbe kap be, mely föntartott tér, s melybe hogy behatoljunk, nekünk nincs megengedve. Az utolsó szó, a mit e tárgyról mondhatunk, nekünk úgy tetszik, a Pál-féle kifejezés: „Isten volt a Krisztusban". El fog jönni az idő és már el is jött, a mikor a protestáns keresztyének kezet nyújtanak egymásnak, a mikor egyesülnek abban a hitvallásban, hogy Jézus Krisztus az Úr, és abban az elhatározásban, hogy az ő szavainak engedelmeskedni kell, és akkor a mi katholikus testvéreinknek is követni kell e példát." Ezek a Harnack-féle válasz lényeges pontjai. Érdekesnek egész a szenzáczióig érdekesek. De az is bizonyos, hogy a császár a maga levelében hivőbb és erősebb theologusnak bizonyul, mint a theologus a maga szürke és erőtelen válaszában. A Harnack-féle keresztyénség és protestantizmus sorvadásos hite alig ha fogja meggyőzni a világot. Spectator.