Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-11 / 2. szám

a ki Jézusban — közönségesen szólva — Istennek különös eszközét látja, az meg fogja engedni a lehetőségét annak, hogy; vele különös dolgok is történhettek. Azonban az is kétségtelen, hogy az evangéliumi elbeszélések sehogy sem tudnak egymással megegyezni. Például Máthé csak a Galileában végbemenő jelenésekről látszik tudni, eltekintve Jézusnak Mária előtt való megjelenésétől. Semmi kedvünk sincs ahhoz, hogy a különböző elbeszéléseket teljes megegyezésre vinni próbáljuk. De azért mind e mellett is a Jézus feltámadása megdönthetetlen tényként áll előttünk. Egy történetileg elvitázhatatlan tudósítás van aKorinthusi első levél 15. részében. Az Úr Jézus, Pál tanúskodása szerint — ós a Pál tanúskodása az írásban maradtak közt a legrégibb — megjelent Péternek, megjelent a tizenkettőnek, Jakabnak minden apostolnak, ötszáznál több atyafinak, végül pedig magának Pálnak. Ez utóbbi ezen megjelenés által egészen más emberré lett. Ez áll Jakabról, az Úr testvéréről is, mivel előbb ez sem hitt Jézusban, sőt tágasabb értelemben áll az apostolokról is. És aztán a feltámadás tényéből állott elő a keresztyénség. A tanítványok hitök lényeges czikke gyanánt a feltámadást prédikálták, és ezért a hitért meg is haltak. Senkit sem tilthatunk el attól, hogy ne beszéljen világtörténeti humbugról; de micsoda hit, vagy jobban mondva, micsoda hitetlenség kívántatik feltételezni azt, hogy az egész keresztyén míveltség és mindaz, a mi azzal nekünk adatott, néhány, különben jelentéktelen zsidó férfiú becsapásán alapul? E mellett teljesen figyelmen kivül hagyhatjuk, hogy milyenek lehettek a feltámadt Jézus megjelenései. Mi tőlünk tarthatja azt egyik viziónak, másik a belső látás bizonyos nemének; a fősúly itt azon fekszik, legalább ezen összetételben, hogy ezeket a megjelenéseket nem a tanítványok csinálták, hogy ezek a jelenések nem egyéni felültetés szüleményei, hanem úgy tekintették azokat, mint a valóban feltámadt Jézusnak bizonyságait. így azonban minden további gondolkodás nélkül ahhoz a következtetéshez kell jutnunk, a hova Pál apostol jutott: ha Krisztus feltámadt, akkor feltámadnak azok is, a kik Krisztussal vannak: még közönségesebben kifejezve; akkor hát van feltámadás. Egyéb tekintetben a mi hitünk nemcsak a Jézus féltámadásán alapszik, hanem alapszik az ő tekintélyén is. 0 nem kisérlette meg soha a túlvilág bizonyítgatását. Ránézve az önmagától értetődő dolog volt. Az ő egész élete, úgy a hogy van, csak abban a föltétlen bizonyosságban lehetséges, hogy a földi világon túl még egy magasabb, öröklétű világ is van. Jézus az örökkévalóságban él. Ez az ő világa. A halálnak rettentései! ő is érzi; azonban a haldokló Jézus győzedelmesen viseli azokat, abban a bizonyosságban, hogy ő élni fog. Ugyanezt az örvendező reményt plántálja tanítványaiba, valamint a mi lelkeinkbe is. Mennél inkább felülemel bennünket Jézus a földi világon a magasabb világba, annál bizonyosabbá válik ránk nézve, hogy mi, ha meghalunk is, élünk. És ép azért úgy tetszik nekünk, hogy mindenütt, a hol csak a túlvilágba vetett hit köztünk feltalálható, ez a hit tudatosan vagy öntudatlanul, Krisztusra, az ő tekintélyére, az ő feltámadására vitetik vissza. Ez nem zárja ki azt, hogy ez a hit ezen kivül még egyéb mindenféle általános emberi természetű kedélyi és erkölcsi szükségletekre is támaszkodik. Plató egykor] a physikai bizonyítás egy nemét kisérlette meg. 0 azon feltételből indult ki, hogy a lélek valami atom, valami abszolút, elpusztíthatatlan atom, és ebből aztán önként következett az ő halhatatlansága. Manapság már senki sem hajolna meg az ilyen bizonyítás előtt. Igazán mondva, Platót is inkább a kedély szükséglete készítette a túlvilág hitéhez való szilárd ragaszkodásra. A minden véges dologtól való megszabadulás utáni törekvés töltötte be szivét és az ő tanítói szivét is. Ezért áldoztat Sokrates az ő halála alkalmával a gyógyítás Istenének: mert most utoljára akar élvezni és a testi kínoktól szabadon a világosság birodalmában akar élni. Milyen közel fekszik ehhez a gondolathoz a Pál beszéde, hogy a terem, tett állat sóhajtozik a hiúság szolgálatától való szabadulás után. Mélyen be van vésve és pedig épen az emberiség jobbjainak szivébe, az a tudat, hogy mi nem vagyunk a czélnál. Ezeknek egy másnemű világ utáni vágy tölti be leikeiket: a világosság és a jóságVilága után áhítoznak. Erre való vonatkozással mondja Stilling a hegyi beszéd utánzásaképen : „fyoldogok, a kik haza vágynak, mivel azok haza is fognak érni". Az a puszta tény, hogy megvan bennük a túlvilág utáni vágy, arra mutat, hogy mi itt e földön nem jutunk czélhoz, és a mit nem lát a bölcsek tudománya, „azt megérzi az együgyű gyermeki lélek".... Ka >4 inkább az erkölcsi kénijszerből és akaratból kiindulva kisérlette meg a túlvilág bebizonyítását, vagyis inkább a gondolkodás szükségképi következményeként mutatott rá a túlvilágra. Az embernek jónak kell lennie. De nem az, és minden erkölcsi törekvésnél leginkább emez erkölcsi czél megközelítésének vágya ragadja meg lelkét. Ebből következik aztán az a követelmény;

hogy kell lenni egy más világnak, a hol alkalmunk legyen elérni azt a czélt, a mely felé itt e földön törekedtünk. Vagyis erkölcsi érzületünk követelménye, hogy a jó ember egyúttal boldog ember is legyen. Csakhogy az erény és boldogság itt e földön ritkán vannak együtt. A túlvilágra tehát épen eme visszásság kiegyenlítése okából van szükség. És itt egész nyíltsággal kell kijelentenünk, hogy mi nem ismerünk logikus, abszolút kényszerítő erejű bizonyítékot a túlvilág hite mellett. Az előhordott érvek mind bizonyos előfeltételeken alapulnak, mindenek felett az embernek erkölcsi és nem csupán természeti értékén, az erkölcsi kényszer elismerésén, a mélyebb kedély! szükséglet tapasztalásán; másrészt meg azon a készségen, a mely a názáreti Jézusban szívesen lát valami különöst, valami rendkívülit. Bizonyos benső diszpoziczió nélkül nincs semmi bizonyítéka az örök életnek. — De nagyon tévedne az, a ki azt állítaná, hogy a túlvilágról való meggyőződés nem olyan bizonyos,