Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-04-19 / 16. szám

füle hallására, szegjék meg az evangéliumot és ebben a Krisztus parancsolatát, a mikor a Krisztusnak eme parancsolatával szemben : semmiképen ne esküdjetek, törvénybe iktatjuk, hogy de bizony esküdjetek. Parancsoljuk valószinűleg, olyan gondolattal és czéllal, hogy a Krisztus országa nem e világból való, mi pedig ebben a világban élünk. És ha Krisztus valami olyat parancsol, a mi az ő lelki országába való, a czél, a miért ezt parancsolja, igen messze esik tőlünk, és a míg itt a földi világban élünk, nem a Krisztus parancsolatát, hanem a mi hitfeleinknek gondolkozását és földi viszonyait kell tekintetbe vennünk. Ennélfogva, ha törvényt alkotunk, nem annak a másik világnak a számára alkotjuk, hanem a mi földi és anyagi világunknak. De ha már ennek a földi világnak alkotunk törvényeket, legalább ne jönnénk olyan — mondhatnám — gúny tárgyát képezhető ellenmondásba önmagunkkal, a mint ezt törvényhozásunkban megpecsételjük. A czél, a melyet elérni akarunk, a hűség ós lelkiismeretes teljesítése azoknak a kötelességeknek, a melyekre fogadást teszünk. Bizonyos, hogy e czél szent, de biztosítja-e ezt az eskü alatt tett fogadás? A mindennapi tapasztalás azt bizonyítja, hogy nem. Mi haszna van akkor az eskünek? Mert a tapasztalás arról győz meg bennünket, hogy a ki hű és lelkiismeretes, nem is tartja számon, hogy esküvel kötelezze-e magát erre; hanem követi a maga lelkiismeretének indítását, a mit minden eskü nélkül is megtenne; mert a tisztesség, a becsület és a lelkiismeretesség előtte a döntő elhatározásaiban. Továbbá biztosítja-e az eskü a házastársaknak hűségét egymás iránt? Csak egyetlen egy biztosítéka van a házastársak hűségének: a kölcsöns szeretet. Ha az megszűnt, de a házastársak megemlékezve arról, hogy Isten nevére hivatkozva esküvel kötelezzék magukat a hűségre és ezt megtartani lelkiismeretbeli kötelességüknek tartják, mivé lesz az eskü, az ilyen házastársakra nézve? Lesz nekik az eskü elhordozhatatlan átokká, a mely mint valami démon üldözi őket, nyomukban jár mindenütt és sem békés munkálkodást, sem pihentető nyugodalmat nem enged nekik. A kik pedig ezt elhordozni nem birják, vagy nem akarják, esküszegőkké lesznek. Ha pedig az eskü biztosítja a hűséget, mi szükség van akkor arra, hogy a hivatalos egyház kimondja a feloldás lehetőségét esküjöknek kötelező ereje alól ? Figyelmeztette-e vájjon a Krisztus tanítványait arra, hogy ha az ő parancsolatát figyelembe nem veszik és az emberek mégis csak esküdni fognak, ha valaki esküt tett és azt megtartani nem akarja, bontsák fel az esküt és oldják fel az embert Istennek tett fogadása alól, bizonyosak lévén, hogy az Isten, különös bizalommal viselkedvén irántuk, a mit ők Isten helyett határoznak, Isten minden bizony nyal teljesíteni fogja. Ha ez így van, akkor bizonyos, hogy ha a hivatalos egyház Isten nevében, Isten dolgában, Isten helyett határoz, azt Isten olybá veszi, mintha ő maga határozta volna. Csak a megállapított formát kell megtartani, ez elég arra, hogy Isten figyelmeztetve legyen, hogy a hivatalos egyház mit határozott az ő nevében. De ha összehasonlítást teszünk, egyfelől a mi egyházunk és a rkatholikus egyház, másfelől a mi egyházunk és a politikai hatóság törvényei ós rendeletei között: csak a mi egyházunkat lehet következetlenséggel vádolni. A r. kath. egyház, mint olyan intézmény, a mely egész szervezetében és minden intencziójával, az isteni czélokat mellőzve, egyedül földi és világi czélok megvalósítására törekszik, minden törvényeiben és intézményeiben ezen egy czélt tartja szemei előtt és e czéljának elérhetése végett igen nagy erőfeszítéseket tesz, hogy az egész világot a maga szolgálatára rendelje. Hogy a czélt annál bizonyosabban elérhesse, a lélek idvezíthetését is magának foglalta le, harczi zászlójára jelszóul írván fel: „bizonyos idvességet csak ez az egyház adhat". Ezt azoknak számára tette, a kik a túlvilági boldogságban hisznek és azt megnyerni igyekeznek. Azoknak a számára pedig, a kik e világtól várják jólétüket és boldogságukat, a maga czímerébe írta, hogy az egyház feje Istennek helytartója és mint ilyen, a világnak ura, a ki diktálja Istennek, hogy kiket vegyen figyelembe és kiknek biztosítson földi jólétet és boldogságot. De ezt csak azok nyerhetik meg, a kik neki meghódolnak és lelkiismeretes hűséggel szolgálják az ő czéljait. A czél tehát a világ fölötti uralom. És mivel az egyház feje csak olyan úr a földi világ felett, mint maga az Isten: isteni hatalmat és az isteni jogokat magának foglalta le a föld lakóival szemben. Ezen jogok közé tartozik az is, hogy az eskü hatályát ő határozza meg. És mivel az esküt mindenki úgy tekinti, mint Istennek tett fogadást, az eskü alól semmiféle hatalmasság senkit fel nem oldozhat, csak egyedül maga az Isten. Ennélfogva a rkatholikus egyház elvei és törvényei szerint az esküt a politikai hatóság fel nem bonthatja, mert csak Istennek van joga és hatalma ezt felbontani. Ebből következik, hogy az eskü alól csak az Isten helytartója oldozhatja fel az embert. Bizonyosra veszi, hogy az Isten csak nem fog másképen intézkedni, mint ő. És ebben hívei is megnyugosznak; csak olyannak tartják intézkedéseit és rendeléseit, mintha Isten maga intézkedett és rendelkezett volna. Ebben ki van mondva, hogy esküdni lehet és kell is, de az eskü felbonthatatlan. Tehát következetes. De a politikai hatóság sem jön ellenmondásba önmagával, mert a hol eskiit kiván, azt nem is bontja fel; a hol pedig a fogadás alól felold, ott esküt nem kiván. Csak a mi egyházunk jön ellenmondásba önmagával a házasság megkötésénél. Esküt kiván, de azt csak formának tekinti; csak olyan Ígéretnek és fogadásnak, a mit bizonyosan megtartani nem kell; mert ha a szükség kivánja, feloldja az esküvőt esküje alól. Most már bizonyos, hogy a ki esküszik, Istennek teszi a fogadást; az is bizonyos, hogy az Isennek tett fogadást csak Isten oldhatja fel, és daczára annak, hogy az egyház magát Isten helytartójának nem mondja, mégis elveszi Istentől a felar