Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-11 / 2. szám

már meggyőzőleg kimutatta a régi kánonok és a csaknem a legújabb időkig szokásban volt gyakorlat alapján. Erről tehát felesleges volna bővebben szólanom, ha Haypál kollegám ezikke „törvénybe burkolózó emberének" nem volna egy olyan véleménye, a mely szükségessé teszi, hogy a kérdésnek e részét egy kissé bővebben megtárgyaljuk. A „törvénybe burkolózó ember" ugyanis azon az alapon ítéli el a budapesti katecheták kívánságait, hogy ők „az 1899-ben alkotott szabályzatot elfogadva, a tanítók sorába léptek", a mi, ha megmagyarázod, annyit tészen, hogy a kateeheták, elfogadva a „vallástanító" czimet s belépve az orsz. tanítói nyugdíjintézetbe: lemondtak lelkészi jellegökről, illetve elvesztették azt, mert hiszen a Zsin. törv. 114. §. 2-ik alineája értelmében, a tanárit kivéve, egyik más életpályán sem maradhat meg valakinek lelkészi jellege. A katecheták tehát jogtalanságot követnek el, a mikor „a tanítók minden jogát biztosítva, most már a lelkészek némely jogait is keresik és kérik"; jogosulatlan, őket többé meg nem illető czimet használnak, a mikor „a budapesti egyház tanítói nevet megváltoztatják s magukat budapesti katecheta lelkészeknek nevezik", s a memorandumban foglalt kívánságaikkal egyenesen „rést akarnak törni az egyházalkotmány falain, s a minősítés megállapításában .... a vidéki segédlelkész atyánkfiai felett óhajtanak előnyt nyerni". Ez a felfogás, megvallom, megdöbbent és elszomorít. Azzal a felfogással, hogy a segédlelkész, daczára hogy egyenlő értékű oklevele és minősítése van a parókhus lelkészszel, érték tekintetében (a jogokról nem szólok, mert itt a különbség egészen természetes) mégsem egy, s hogy nem a lelkészi oklevél és a szolgálati minősítés, hanem csakis a parókhia adja meg a lelkészi kvalifikácziót, sajnos! minden lépten-nyomon találkozunk egyházi életünkben és jogfelfogásunkban. De hogy a gyülekezetek presbitériuma által megválasztott, állandósított, s egészen lelkipásztori munkában: az Isten igéjének és az egyház hitvallásának a gyermekek lelkébe becsepegtetésében forgolódó katecheták, csak azért, mert az orsz. tanítói nyugdíjintézetbe beléphetés végett expediensképen kieszelt „vallástanitó" czimet elfogadták, elvesztették volna lelkészi jellegüket ós egyszerű tanítókká lettek, a kiket a lelkészi jelleggel kapcsolatos jogok közül többé egyetlen egy sem illet meg, ezzel a felfogással csak H. kollegám ezikke „törvénybe burkolózó emberénél" találkozom legelőször. De mivel ebben a felfogásban olyan szívtelenséget és a katechetákra nézve olyan jogsérelmet látok, a mit egyházi életünkbe és jogfelfogásunkba becsempészhetőnek semmiképen sem tartok, a principiis obsta elvéből kifolyólag a leghatározottabban tiltakozom ellene és lelkem egész hevével kiáltom oda a „törvénybe burkolózó ember"-nek: hads off! hozzá ne nyúlj ! Mily szívtelenség és a szerzett jogok mily semmibe vevése kell ahhoz, hogy valaki egy olyan kénytelen kelletlen elfogadott expediensből, mint a milyen a budapesti katecheták „vallástanító" neve, jogi elvet formáljon arra, hogy e katechetákat lelkészi jellegüktől és azzal természetesen együtt járó jogaiktól megfoszthasson ! A szívtelenséggel szemben nem vitatkozom, mert argumentumokkal azt úgy sem lehet szeretetté átalakítani; de már a szerzett jogok semmibe vevéséről szólnom kell, nehogy, akár a budapesti egyház, akár a zsinat az állandósított katechetákkal szemben olyan jogfosztást kövessen el, a mely mind a szentírással, mind érvényben levő egyházi törvényeinkkel ellentétben áll. Dr, Kiss Áron kifejtette már. hogy a lelkészi jellegnek magyar ref. egyházunkban, a régi kánonok alapján négy feltétele van, ú. m. capacitas, regularitas, serutinium és a titulus. Zsinati törvényünk 110. §-a is ezeket foglalja magában; de csak részben, mert sem a capacitasról, sem a titulusról nem szól kifejezetten. A a capacitast egészen természetszerűen előfeltételezi; a titulusról pedig, nem lévén a jelenleg érvényes törvénykönyvünkben külön intézkedés a parókhus és a nem parókhus lelkészekről, egészen hallgat. Már most, ha a katecheták jellege és jogi helyzete felett vizsgálódunk, mind a szentírásból, mind jelenlegi egyházi törvényünkből az tűnik ki, hogy a katecheták oly szerzett jogokkal birnak, a melyeket a „törvénybe burkolózó ember" szeretetlen okoskodásával és a „tanító" név hangoztatásával eltörölni, semmivé tenni nem lehet. A szentírás szól ugyan a gyülekezeti s épen közelebbről a lelkipásztori szolgálatnak különböző ágazatairól (Róm. 12: 4—8, I. Kor. 12: 4—11, I. Tim. 5: 17); de világos, hogy bár különbséget tesz a lelki ajándékok mértéke között, de mindegyikben egy és ugyanazon Lélek erejét látja, és egyáltalában nem tanít valami hierarchiai rangfokozatokról. Az I. Tim. 5: 17. pedig épen teljesen egy színvonalra állítja az igehirdetőket és a katechetákat, ezt mondván: „A jól forgolódó presbiterek kettős tisztességre méltók, főképen azok, a kik az igehirdetésben és a tanításban munkálódnak". Érvényben levő egyházi törvényünk szerint pedig lelkészek mindazok, a kik a 110. §-ban foglalt feltételeknek megfelelnek. A bibliai elvet véve alapul, különbség van ugyan a szolgálatokban, de ugyanazon Ur; különbség van ugyan az erőkben, de ugyanazon Isten az, a ki mindazokat mindenekben cselekszi (I. Kor. 22: 5, 6) és az igehirdető és katecheta egyforma presbiter (I. Tim. 5: 17). Elvi tekintetben tehát, a lelkészi jellegre nézve, parókhus lelkész és a gyülekezet vénei által megválasztott vallástanító lelkész (katecheta) közt semmi különbség sem tehető. A kánonjogi alapelvek és a zsinati törvény 110. §-a szempontjából szintén így áll a dolog. Az állandósított katecheta ép úgy megfelelt a capacitas, reguralitas és serutinium követelményeinek, mint a parókhus lelkész. Ezt még a „törvénybe burkolózó ember" sem vonhatja kétségbe. De ha épen igen hangoztatja a törvényt s annak alapján áll valóban, akkor meg a titulus meglételét épen ő neki kellene hangoztatni s nem nekem, vagy dr. Kiss Áronnak. A zsinati törv. 110. §-a a lelkészektől csak azt kívánja, hogy „feddhetetlen erkölcsi előéletök biztos megállapítása után, tudományos képességűket illetőleg, szigorú vizsgáknak vettessenek alá". Arról, hogy a lelkészi jelleghez titulus volna szükséges, vagy hogy ennek a titulusnak épen egy parókhiában kellene állania, egy szót sem szól. S hogy nem is ez a felfogása mutatja az, hogy 114. §-ában ismer oly lelkészi jellegű egyéneket is, a kiknek nincs parókhiájok, és a lelkészi jelleg elvesztését csak azokra nézve mondja ki, a kik, a tanárit kivéve, más életpályára lépnek. Mi következik mindezekből? Az ugyan nem, hogy a lelkészi jelleg megnyeréséhez titulus nem szükséges; de az igenis, hogy a titulus nem kizárólag csak a parókhusság lehet, hanem más rendes hivatal is, a mely a gyülekezet vénei vagy a fentartó testületek által nyujtatik, és az, hogy mivel a katecheták azzal, hogy vallástanítással foglalkoznak, nem léptek olyan életpályára, a mely a lelkészi jelleggel inkompatibilis volna: lelkészi jellegöket egyáltalában nem vesztik el, még azon esetben sem, ha „vallástanítók"-nak neveztetnek.