Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-02-15 / 7. szám

riummal szemben nincs arra ok, hogy valaki a csúfolók székébe üljön; azt hiszem, hogy ez az egyháztanácsa jóindulatú méltánylásban, az ügy fontosságát, de az anyagi helyzetet is mérlegelő javításra törekvő jó szándékban elég tiszteletre méltó s elég szilárd fundamentumot vetett meg. a melyen a félsiker, vagy sikertelenség s a megcsufoltatás veszedelme nélkül építhet; de azt is állítom, hogy ha a katecheták fizetésének s a bekövetkezendő öregség s a bekövetkezhető munkaképtelenség esetére biztosításuknak kérdésében oly formán kivánt volna rendelkezni, a hogy H. kollegám szeretné, akkor katechetáink a régebbi sanyarúságnak s a jövendőt illetőleg tovább is a gyötrő bizonytalanságnak száraz és keserű kenyerét ehetnék, mert a presbitérium még évtizedekig ülvén, pénzét számolgathatná. Hamar kollégám a lelkészi oklevél megalázásának, majdnem diffamáló dolognak mondja, hogy katechetáinknak megszereztetett a jog az országos tanítói nyugdíjintézetbe lépésre. Jobb szerettük volna ha a tanári nyugdíjintézetbe nyithattunk volna utat! Vannak, a kik erre az én indítványomra emlékeznek, de ez a hozzáértők véleménye szerint kivihetetlen volt. Az egyháztanács megszerezte azt a jogot, a mely megszerezhető volt * s most katechetáink közül, a ki akar. belép ez intézetbe, a ki méltóságán alólinak tartja, hogy ennek tagja legyen, az várhatja, míg az országos lelkészi nyugdíjintézet megalakul; nem hiszem, hogy akadjon szívtelenség, mely annak idején őket ebből kizárná, de azt tudom, hogy még a várva-várt idő, az, a mikor e megszületendő intézet oly kedvezményt nyújt, a milyent ma a tanítói nyugdíjintézet, még e várva-várt idő elérkezik, akkorra a legifjabb katechetánk fürtjei is megfehérednek; azt a kívánságot pedig, hogy a budapesti egyház, a melyre a közel jövőben a némi költséggel járó szervezkedés, a katecheta fizetések méltányos és jogos javítása s legalább három templom építése vár, a maga munkásai számára külön nyugdíjintézetet alapítson, talán unokáink valósíthatják meg. Hogy ág. ev. testvéreink e tekintetben előbbre vannak, azt mindnyájan tudjuk; de, ha a mi egyháztanácsunkban is tagadhatatlan jóindulattal ők többet tehetnek, ezt anyagi helyzetük előnyös volta teszi érthetővé. Az már azonban furcsa lenne, sőt kikerülhetetlen romlásra vezetne, ha a szegény a gazdagnak példája szerint rendezné be háztartását. Ne vonja azért H. kollega kétségbe a budapesti egyháztanács jóindulatát, mert, ha csak arra a rövid időre emlékezem vissza, a mely azóta röppent el, hogy mi ketten az én H. barátommal ennek az egyháznak szolgálatában megkezdtük pályafutásunkat, semmiképen sem tudnám megtagadni, a mi ez idő alatt történt, s elvitathatatlan ténynek állítom, hogy szemünk láttára épen a vallástanítás és a katecheták dolgában tiszteletreméltó haladás történt s a jóindulat valóban ragyog úgy, hogy azt H. kollegám minden tintája el nem homályosíthatja. Igaztalan dolog volna, ha míg egyfelől akkor, a mikor semmi sem történt, hallgatott a világ, másfelől most, mikor némi haladást szemlélhetünk és pedig úgy szemlélhetjük, mint a megelégítés felé az első lépést, mosta jóindutatot is kétségbe vonva azt vetnénk egyháztanácsunk szemére, hogy miért nem tudta megszerezni a mesebeli csizmát, hogy egyetlen lépéssel érhetné el a czélt. Daczára a látszólagos ellentétnek, azt állítom, hogy katechetáink fizetése kérdésében közöttünk ellentét nincs; ő is, én * Megszerezte a végzett munka s a vallástanító titulus alapján ; de azért sem neki, sem nekem nem jutott eszembe katechetáinkat szívtelenül megfosztani a lelkészi jellegtől. is a fizetést olyannak tartjuk, a mely javításra szorult. A különbség közöttünk csak az, hogy H. kollega szemére veti a presbitériumnak, hogy a torony-építéshez nem volt pénze s mégis hozzáfogott; én pedig, látva, hogy az ügy iránt való érdeklődésben s a jóindulatban biztos alapot vetett, serkentem, s nem csúfolom, serkentem, hogy lelkesen, buzgón és tervszerűen csak építsen tovább. Ázt hiszem, hogy eddig nem játszottam el s nem tettem illuzoriussá jogczímemet arra, hogy e kérdéshez hozzászóljak. A katecheták felavatását illetőleg, munkálatomban, a melyet illuzorius jogczímmel követtem el, egyenesen kimondom, hogy a lelkészi oklevéllel bíró vallástanárokat felszentelésre bocsátanám. Dr. Kiss Áron, a ki talán nagyobb gonddal olvasta el czikkeimet, nem is polemizál velem, csak a tudós professzor érveivel támogatja állításomat ama figyelemre méltó czikkében, a melyet én és H. kollegám is elfogadunk s a melyet H. kollegám mégis az én álláspontom megdöntésére vél felhasználhatónak. Van azonban a katecheták jogi helyzetének kérdései között olyan, a melyben sem én, de azt hiszem más sem tud egy dűlőre jutni H. kollégával. A katecheták kérik, hogy az egyháztanácsnak hivatalból tanácskozó és szavazó jogú tagjai lehessenek. H. kollega kétségtelenül nagy ékesszólással, az egyházi törvény 21. §-ának óvatos kikerülésével, az ős keresztyén egyház idejéből vett érvekkel önmaga előtt bebizonyítja, hogy e kérés teljesítésének nincs akadálya, hogy ez természetes; én pedig azt állítom, hogy míg e 21. §. a) pontja mással nem cseréltetik fel, addig e kérés nem teljesíthető, s ha mi ketten bármely buzgalommal, bármely szeretettel s a rábeszélés bármely erőivel próbálnánk is e kérdést megoldani, nincs ez országban oly egyházi hivatalos fórum, a mely szívtelennek és törvénybe burkolódzónak ne volna nevezhető e 21. §. a) pontja miatt. Azt mondom tehát ismételve, hogy katechetáink jogi helyzetének rendezésére a zsinatnak kell megfelelő keretek készítéséről gondoskodni, mert a rendezés a meglevő törvények keretében nem lehetséges. Abban egyetértünk hát H. kollegával, hogy a katecheták jogi helyzete rendezetlen; de a rendezés módjában nem egy ösvényen haladunk: ő a törvénybe burkolódzó embert szivtelenséggel vádolja és ugyancsak ütlegeli, nem azért pedig, hogy a köntös, a melybe burkolóznia kell, a törvény s ennek a presbitériumokra és egyházmegyékre vonatkozó szakaszai is a változott viszonyokhoz képest megjavuljanak s a törvénybe burkolódzó embernek szabadabb mozgást engedjenek, hanem csak, hogy fájdalmat okozzon ; én pedig meggyőző szóval arra akarom bírni, hogy küszöbön lévéii a zsinat, igyekezzék az avult köntöst jobbal felcserélni. De, ha ma a törvény szerint gimnáziumaink vallástanárai sem a fentartó egyházak presbitériumainak, sem az egyházmegyék közgyűlésének nem tagjai, lehetetlennek tartom, hogy katachetáink erre vonatkozó kérését teljesíthetné az illetékes fórum, ha csak sutba nem dob egynéhányat az érvényes törvény paragrafusai közül. Egyházunk életének, egyházunk testének az iskolák államosítása óta egy új és fontos munkát végező szerve nőtt s folyton fejlődik: igyekezzünk a törvény köntösét úgy szabni, hogy e fontos szervezet, az egyház testének e nagy munkára hivatott tagja ne legyen kitéve az idő bizonytalanságának, vésznek, viharnak; a zsinatnak lesz feladata a katecheták jogi helyzetét rendezni. Azt hiszem, hogy daczára ama különbségnek, mely a katecheták jogi helyzetének ren-