Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-02-09 / 6. szám

De hány hitetlen jár közöttünk, Kit földi vágy míg érdekel: A lelki jót lenézi, melyet Küzdelmek árán érhet el? S a tettrehívó bősz tusában. Hol számba nem jő köny s panasz, Hányszor siratjuk el bukását Annak, ki hü, derék, igaz? Damaskus útját egyre járjuk . . . S ez út tövisek közt vezet; De rajta, Isten szent nevével, Bizton halad, ki hisz s szeret! Szalay Károly. Jézus isteni volta. (Folytatás és vége.) Második sorban áll az, hogy Jézus mellett a tények tesznek tanúbizonyságot. Midőn azt mondta a maga korában annak a pár szegény tanítványnak: „ti vagytok a földnek savai, a világnak világosságai", kétségtelen, hogy a hallgatók szánakozva rázták fejőket. Ma már tudjuk, hogy az első keresztyének eme szegényes csoportja a jobb erkölcsiség és ezzel együtt az erkölcsi újjászületés magvait hordozta magában és abba a minden míveltsége mellett is megbízhatatlan társadalomba az igazság világosságát vitte bele. Vagy azt gondolja valaki, hogy Jézusnak elhitték volna azon állítását, hogy az ő evangéliuma egykor az egész föld kerekségén prédikáltatik? Kinevették volna vele. Ma már nem nevet rajta senki. Mivel akár barátja, akár ellensége legyen valaki, kénytelen beismerni, hogy a keresztyénség valami hasonlíthatlan győzelemmel vonult keresztül a világon, és senki sem kételkedhetik abban, hogy ez az evangélium egykor mindenütt hirdettetni fog. Ha pedig Jézus győzedelmeskedett a hihetetlenben, a mint a tényekből ellenőrizni lehet, nem közelfekvő-e az a következtetés, hogy ép úgy győzedelmeskedni fog ama kijelentésekben is, a mik természetöknél fogva kevésbbé ellenőrizhetők. Harmadik sorban maga a tapasztalás is igazságot szolgáltat Jézusnak. 0 nemcsak mondja, hogy ő valami sajátos istenismeret birtokában van, hanem tényleg is rendelkezik azzal. 0 valóban bepillantanunk enged Istennek szeretetébe épúgy, mint az ő szent komolyságába, és még azok is kénytelenek elismerni, a kik nem hisznek benne, hogy az ő istenhite nagyobb és mélyrehatóbb, mint a legnagyobb bölcselők minden okoskodása. 0 nemcsak azt állítja, hogy új életet hoz, hanem valóban el is hozza azt. Nem Pál volt az első és utolsó, a ki általa új teremtménynyé lett. A tanúk egész tömege vallja egybehangzón: „örök életnek beszéde vagyon te nálad". És hogy még azt is megemlítsük, hogy Jézus nemcsak igéri az enyhületet, hanem meg is adja azt. Ö érette sok bátor ember hordozta a nehéz keresztet és nyugodt maradt; a vértanúk benne vetett hittel zengték dicséneküket, és a hű szolgák reménytelen munkájok közben a jövő győzedelmét hirdették. Ezt a tényt ekként is kifejezhetjük: Jézussal tényleg valami egészen új lelki erő lépett be a világba, mely meggyőzte a világot, átformálta az embereket. Ép ezért, ha választanunk kell a között, hogy igazat adjunk-e Jézusnak vagy sem? — elismerjük a saját személyéről mondott nagy kijelentését, mit bizonyossá tesz az ő igazelmíísége, igazolnak a történeti és tapasztalati tények. Csak azt kell még elmondanunk, hogy mi mikép értelmezzük az Istenfia sokféle jelentésű elnevezést? Nem azt értjük alatta, hogy az a földön járt Jézus az élő Isten volt. 0 se mindenható, se mindentudó nem volt. Azt a hatalmat, a mit az emberek lelkére, testére s a természetre gyakorolt, az Atya kölcsönzötte, sőt mondhatnók, kölcsön adta neki. Jézus maga is imádkozva tekint fel a magasba, hogy isteni erők birtokába jusson. Arra nézve, hogy neki a nem hivatása körébő tartozó dolgokban, tehát a világi tudományokban, valami más és nagyobb belátása lett volna, mint korának, semmi támpontunk nincsen. És egy bizonyos esetben, a mikor a vallásos tudat határterületéről volt szó, köztudomásúlag kijelenti, hogy ő azt nem tudja. A Jézus kettős természetéről szóló tanban épen az a ki nem elégítő, mint ezt I. Leó pápa formulázta, hogy ez a tan Jézust valóságos Istennek és valóságos embernek állítja, a nélkül, hogy bebizonyítaná, hogy Isten és ember hogyan állhatnak meg egy személyben, ezek kölcsönös elvegyülóse vagy egymás korlátozása nélkül. A mily bizonyosan egyesül Krisztusban az isteni és az emberi, ép oly nehéz az egyesülés ezen módját érthetővé és szemlélhetővé tenni az emberi gondolkozás előtt. Mi az Istenfiúság alatt legközelebbről azt értjük, hogy Jézus egy az Istennel érzelemben. Akarata minden időben alá van rendelve az Isten akaratának; azért mondhatjuk róla, hogy ő szent és bűn nélkül való. Élete úgy folyik le, hogy ő állandó közösségben van Istennel és Isten állandó közösségben van vele. Jézus mindenesetre csak annyiban mondhatja magáról: „én és az atya egy vagyunk", a mennyiben az ő mivoltában Istennek mivolta jut kifejezésre, s a mennyiben ők érzületben és akaratlan egyek. Itt azonban önkénytelenül is felmerül a kérdés : hogyan lehetséges az, hogy míg a többi emberek általában különböznek Istentől, addig Jézus Istennel mindig egy és ugyanaz marad ? Hogyan lehetséges az, hogy csak ő van egyedül kivéve a minden emberekkel közös bűn alól ? Az akaratközössóg valami mélyebb alapját keressük és e közben az Atya és Fiú lényegi közösségére bukkanunk. Az ő sajátos közössége valami mélyebben fekvő összeköttetésre vezet rá bennünket, és megértjük, hogy a niceai hitvallás mért emeli ki azt, hogy Jézus nem teremtetett, mint a többi teremtmények, hanem az Atyának lényegéből igazoltatott. Ez tökéletlen beszéd és tökéletlen is marad mindaddig, míg mi az isteni dolgok kifejezésére csak emberi képekkel ren-