Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-30 / 48. szám

sítása czéljából, hivei által kedvelt s buzgósággal használt imádságos könyvet adott ki. Figyelemre méltó művecskéje: „k szab. kir. vár. eguházmegtí« vázlatos történettmelynek tiszta jövedelmét egyházi gyámintézeti jótékony czélra fordította a jó lelkű szerző. Munkás tagja volt „a bibliát revideáló bizottságnak" is. Idevonatkozó önálló, héberből fordított műve a nyomdából 1898-ban került ki, móltón öregbítve a fáradhatatlan egyházi író és tudós érdemeit. 1892-ben jelent meg csinos fényképekkel díszített füzetben, nagy tanulmányra valló műszaki leírása a késmárki kis fatemplumnuk; mely műépíszeti remek és unicum és a késmárki temetőnek; mely fekvésének költőiségét, beosztásának oly kegyeletes, összhangba olvadó bánatos szépségét illetőleg legjobb tudásom szerint ma is egyetlen a maga nemében a magyarországi protestáns temetők közti Mint a „Mancherlei Gaben und ein Geist" czímű folyóirat szerkesztőségének dolgozótársa, külföldön is tiszteletet szerzett nevének és tudásának. Mint egyházkerületi, majd mint egyetemes egyházi tiszteletbeli jegyző is feljegyzésre méltó szolgálatokat tett forrón szeretett közegyházának. Hogy mily fáradhatatlan volt szellemereje, jellemzi a körülmény, hogy 1897-ben, mint hajlott korú, de minden bajban erős, magát feltaláló egyházvezér, ezen egyházmegyéje léteért küzdő, legviszontagságosabb évében írja meg tanulmányainak egyik jelesét, melyben mély tudással, mesterien rajzolja a „Prot. egyházi Szemlében Dante viszonyát a reformáczióhoz. Nem csoda, hogy e munkás élet hithű harczosát, hivatása rejtett körében, mint a társadalom szélesebb rétegeiben és a közegyházban mindenütt odaadó tisztelet és szeretet környezte. Kitüntetés több ízben érte. A mi apostoli lelkületének annál jobban esett, mert sohasem kereste. 1892-ben, több mint 40 éves szolgálatáért, 1900-ban a lefelsőbb királyi kitüntetés alkalmából mint a „Ferencz József-rend" lovagját, 1902-ben mint nyugalomba térő Nestort jubilálta Linberger Istvánban tisztelőinek egész serege az igaz érdemet. Családi körében végső lehelletéig hét gyermek környezte. Nemes lelkű hitves, hü anya őrködött az egymást oly nagyon szeretők boldogsága fölött. . . És mégis . . . Linberger Istvánnak igen sokszor fenékig kellett üríteni a keserű poharat. Két hű feleség kihűlt szivére borított szemfedőt. Gyermekeinek egész sorát kisérte ki egymásután a — temetőbe. Mikor pedig meghomályosodtak az ablakok, megcsuklottak az ingadozó térdek, akkor az utolsó gonosz röviden, de rettentőn bánt el a szenvedő Jobbal. A nyomorúságok kemenczéje egy hónap alatt kiszárította életerejét. . . S íme, a nyugodni vágyó agg, alig néhány hónapig élvezhette csak édességét a klasszikus költő eszményének. „Beatus ille, qui procul negotiis". . . Csakugyan eltávozott a világ zajától. . . Nyugvóra, örök pihenőre hajtotta fejét 1 Ha nem ismerted légyen is a Boldogultat, a „tiszai ág. hitv. evang. egyházkerület", közelebb a „VI szab. kir. vár. egyházmegye", a „késmárki egyház" nagy halottját, úgy-e, mégis velem együtt érzed e ravatal fölött, hogy az elválás itt csak külső, fizikai. Isten öröktörvényének megdicsőülése, mely a munkaJ után pihenést parancsol. Ha nem állottál is közvetlen közel Linberger Istvánhoz, úgy-e, velem együtt érzed T. Olvasó, összedobban szivünk a gondolatban, hogy a síri álom, az olyan ébrenlét után, a békén ölelkező porrésznek nagyon jól eshetik. Igen. Hogy milyen édes lehet az ő síri álma, sejthetjük abból: ha megmérjük a munkát, mely megelőzte az ő pihenését! . . Ha megemlékezünk a pálya kezdetéről, ama 4 évről, a mit a leánylelkű ifjú tanár a soproni főiskola falai közt töltött. Ha megemlékezünk arról a 6 évről, a mely a klasszikus műveltségű elme, az evangéliumi szeretet melegével érző szív, vizsgálta az Isten titkainak mélységeit és hirdette az egy és örök erkölcsi törvény követelményét : az eperjesi theologián, intve, rá nevelve Thimotheusait, hogy keressék mindenek előtt az Isten országát. Ha megemlékezünk arról a másik 6 évről, mikor nemzeti nagylétünk, nagy temetője fölött, hevülő szívvel, prófétai ihlettel hirdette az evangéliumot a dobsinai szószékről a hazafias hívek seregének: feltámadunk! Ha megemlékezünk arról a harmadik 6 évről, melynek története a felsőlövői tanítóképző-intézetnek virágkorát jelenti, mely idő alatt Linberger István munkássága valóságos apotheosisát képezi a gondolatoknak, melyek az újabb kor egyik lángelméjű bölcsének művét olvasva újulnak bennem : A valódi tudomány nem párna, a melyre pihenni dőlünk, hanem végtelen tenger, a melynek mélyéből csak verejték árán, bátor lélekbúvár hozhat napfényre kincseket. Nem sötét kolostor, a melynek magányába vissza kell vonulnunk, hanem élet a tudomány, mely tiszta napfényt szeret. Nem csillogó torony az, a melynek magaslatáról másokat lenézhetünk, hanem igenis az a bérczorom, a melyre fölhatolva megértjük, hogy: egy atyának gyermekei vagyunk. Nem középkori vár, melynek levegője avult fóliánsok dohos szagától fojtó, hanem szabad. mező, a' melynek virágai a humanizmus napsugaraitól, a szeretet talajából nyerik a tápláló erőt. Nem is árúcsarnok a tudomány, a melyben nyerészkedő üzletet űzhetünk, hanem a teremtő tiszteletének és az élet megbecsülésének kifogyhatatlan kincses tárháza az! Nemcsak az én igaz kegyeletem, egy félszázad munkája hirdeti, hogy Linberger e szellemnek, s az ilyen tudománynak nevelt apostolokat ama hat év alatt Felsőlövőn. Ha megemlékezünk arról a 31 évről, a melynek tizedei alatt mint a késmárki gyülekezet fölkent papja végezte tisztét: a mustármagból élő fát nevelt, legeltette nyáját a kies helyeken, örült az örülőkkel, sírt a sírókkal, megelégítette az ezereket ő is az öt árpakenyérrel és két halacskával, s ott állott a keresztelő kőnél mint boldog jövőt hirdető próféta; az oltár előtt, mint az áldó atya, a koporsónál mint vigasztaló barát. Ha megemlékezünk azokról a gyöngyszemekről, melyekkel irodalmunkat gazdagította, azokról a küzdelmekről, a melyek árán dicső múltú egyházmegyénket a végenyészettől mentette meg, legalább arra az időre, míg ki nem hullott kezéből a vezérlő pálcza 1 Ha megemlékezünk arról az áldott jó kedélyről, mely soha nem éreztette mással a maga baját, ellenben az optimizmus mosolyával, az irónia élével, a szarkazmus gúnyjával, a humor ötletével földerítő üdeségével űzte mindenünnen a kishitű csüggedést, a gondok felhőit. Ha megemlékezünk a nemes elhatározásról, a melylyel ereje fogytát érezve sietett elhagyni vezérlő helyét: akkor lehetetlen, hogy ez áldott élet múlását gyászolva, ne szárítaná föl könyeinket a vallásos gondolat, az ige szózata: „Boldogok a halottak, kik az Úrban halnak meg,