Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-30 / 48. szám

molításában a fontos, de az ő hivatásukhoz mérten apró keretek megépítésén dolgoznak; üzi, hajtja őket a szükség érzete, a lélek kényszere, fáradnak önzetlenül, semmit telhetetlenség okából nem cselekedvén: a kathedra pedig néma, mert szavát csak a tanterem négy fala visszhangoztatja. A magyar koronában nem a néhány ezer forint árú aranyat és követ becsülöm, hanem az eszmét, a melyet képvisel; akadémiánk kathedráiban azt a fényt, a mely beragyogja ós hivatva van messze tündökölni. S ha valahol, vagy valaki előtt szükség volna, hogy bizonyságot tegyen akadémiánk kathedráinak fénye mellett, tizenegy esztendőnek — mióta kinőttem az iskolából — harcza, szenvedése, bánata, csalódása nem homályosította el szivemben a hálát, nem roncsolta szét lelkemen az igazság mellvasát: a tanítvány hálájával, a férfi igazságával tudok jó bizonyságot tenni. De az említett okok miatt e fény nem ragyoghat messze, szerény kis körre, a tantermek négy fala közé kényszerítjük a mi napjaink fényét. Ha azonban levennénk professzoraink vállairól az anyagi existenczia terhét s ha látnák másfelől tanáraink, hogy az egyház a sok tenni valóra kellő erővel rendelkezik, akkor az ő egész erejük megmaradna a tudomány ápolására, a lelkószképzósre, a kathedrán ismét felemelkednének az ideális, a kivánt magasságra, hogy ne csak a tanítványig, de az ország minden parokhiájáig elhasson fényök s lennének, a kik a theol. tudományt feltámasztanák halottaiból, mert e kívánatos munkára vannak megáldott lelkű professzoraink. Tudom, hogy Szabó Aladár idézett szavában, keserű sóhajában nincs semmi kesergő szemrehányás, ő csak a jelenvaló idők kópét festette meg drámai erővel, találó hűséggel ; tudom, hogy ő is mindenben önzetlenül munkálkodik, nem bántja még az sem, hogy sok szives munkáját a budapesti egyház soha egy szives szóra sem méltatta; tudom, hogy ő erősen és mozdíthatatlanul állt és áll, bővölködvén az Úr dolgaiban s munkája nem hiábavaló: de a gazdag léleknek egy fájdalmas, csöndes panaszát olvasom ki szavaiból, egy lélekót, a mely magát arra érezte hivatottnak, hogy hatalmas őrállókat neveljen az egyháznak, s a mely a szükség által kényszerítve abban kellett, hogy fáradjon, a mi tulajdonképen nem az ő tiszte volt, szánalomból a budapesti élet bajaival, a testi és lelki nyomor enyhítésével foglalkozott. S ha megértjük, hogy ő habár mandátum nélkül, de bízvást szólhatott tanártársai nevében is ily keserű sóhajjal: be kell látnunk, hogy a ki a budapesti egyház szervezésének ügyét szolgálja, közvetve a theol. irodalom és theologus képzés magas érdekét is szolgálja, Mit látott Szabó Aladár, a ki a pályafutását a budapesti egyház szolgálatában kezdte s a kinek pályáján sok lótása-futása, sok nagy fáradozása ma is az egyház szolgálatában vagyon, mit lát mindenki, a ki a fővárosnak nemcsak külső szépségeit nézi, de ez erkölcsi betegnek lázas órverósót is vizsgálja? Egyfelől a katholizáló mozgalmak folytonos, ijesztő fejlődését, másfelől az utczákon ós tereken, a hajlékokban ós kirakatokban, lépten-nyomon leselkedő bűnt, a mely a maga szemérmetlenségének teljes rútságiban ólálkodik. Olyan e város, mint a rossz úton tévelygő nő, a ki a külső ragyogásban gyönyörködik, köntöse tisztaságára gondosan ügyel, szivébe azonban nem tekint, lelke elé tükröt állítani nem mer, mert fél belső életének undokságaitól. S mire int az, a mit látunk? Arra, hogy kezünket ne rakjuk ölbe, hanem hogy az aratni való mérhetetlen mezőre kellő számú szakavatott munkást állítsunk s e czólból minden testvérnek rokonszenvét felköltsük, az anyagi erőnek minden forrását felkeressük, az erkölcsi ós anyagi segedelemnek minden eszközét felhasználjuk. Itt a fővárosban, ez óriás sokadalomban a mi egyházunk szigetét egyfelől a pápistaság zavaros vizei szaggatják, másfelől a bűn, a közöny sara iszapolja. A folyton fenyegető és támadó veszélyt elhárítani, a zavaros vizek helyett az élet vizét, a sár helyett szilárd fundamentumot nyújtani: im erről van szó, hogy az Úr népe itt mind igaz legyen, a kevés sok ezerre szaporodjék s a kicsiny erős nemzetségre. Az evangyélium érdeke sürgeti a helyes berendezkedést. A fővárosban ugyanazt láthatjuk nagyban, a mit kisebb méretekben országszerte mindenütt láthatni: egyfelől a közönyt, mely a bűnnek termő talajába veti gyökérszálait, a hitetlenség légkörében hajtja mérges virágait és sokakat elkábít; másfelől pedig a régi bősz ellen szenvedélyét, a mely megmérgezi a lelkeket, a Krisztushoz való ragaszkodás ürügye alatt szítja a gyűlölséget és haragot ellenünk s egy ezredév történetének, közös diadalainak és szenvedéseinek, ez egybekapcsoló emlékeknek fényét könnyelműen elhomályosítja, az egység kévéjét meggondolatlanul oldja szét, a nemzet testét durva kézzel darabolja felekezet szerinti részekre. Ha — a mitől óvjon a nagykegyelmű Isten — most találna megtámadni valami külső ellenség, pártoskodásunk biztos győzelmet szerezne neki. íme hazafias érdek, hogy a fővárosban, hazánk szivében, a honnét az eszmék, a honnét a példa hatása a vérkeringés törvénye szerint ezerféle csatornán, ereken szűrődik a nemzet testébe, megizmosodjék a magyar vallás, az evangélium, a mely a béke alapja, a fejlődés biztosítéka, a mely a magyar nemzet üdvözít ésére is isteni erő.