Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-02-02 / 5. szám

szemben is komolyan és következetesen fentartotta az Isteníiúsághoz való igényét. A tények és a psycliologia által igazolható más felelet nem lehet ennél: Jézus közvetlen belső bizonyosság erejénél fogva hordozta magában ezt az egy magábaif álló öntudatot. Kétségtelen, hogy neki bizonyos belső fejlődési folyamaton is át kellett mennie. A tizenkét éves Jézusról szóló elbeszélés, méltóságának első s inkább gyermekesen sejtő, mint férfiasan világ-os tudatát igazolja. Ezen elbeszélés szerint Jézus még egészen gyermek. Távol attól, hogy az írástudókat tanítani akarná,:

gyermeki szerénységgel hallgat és kérdez. A rákövetkező idő a korban, bölcseségben s Isten ós emberek előtti kedvességben való csendes növekedést enged. A fejlődés magasabb fokára fut már a keresztség által. Akár külső, akár belső szózatra gondoljunk is, kétségtelen, hogy a keresztség adta meg neki az Istenfiúság bizonyosságát. Megbizonyosodik a felől, hogy ő az a szerelmes fiú, a kiben Isten megengeszteltetett. És aztán még egyszer, a szenvedés útjának megkezdése előtt, a titokteljes felmagasztaltság ismét megerősíti őt az Istenfiúságban. Még azt is elfogadhatjuk, hogy Jézus az ő nyilvános működésének folyama alatt egyik világosságról a másikra bukkant és ezzel együtt elfogadhatjuk azt a következtetést is a fenti tényből, hogy ő csak aránylag későbbi időben követelte a tanítványoktól azt, hogy az ő egyéniségéről vallást tegyenek. A határozó az a tény, a mely alól nem vonhatjuk ki magunkat, hogy istenfiúsági tudatát mint közvetlen lelki bizonyosságát hordozta magában. 0 nem bizonyos külső körülmények folytán jutott a maga sajátos méltóságához, nem a csodatevő erőből, nem a Dávid nemzetségéből való származása tudatából jutott ahhoz. Ha ő ilyen úton jutott volna ehhez, kénytelen lett volna azt beigazolni. Épen az a tény, hogy Jézus semmit sem bizonyít, igazolja a legbizonyosabban, hogy milyen közvetlen ós lelkileg milyen bizonyos volt előtte az ő Istenfiúsága. Annál kevésbbé térhetünk ki tehát ama kérdés elől, hogy micsoda állást foglaljunk el Jézus istenfiúsági önkijelentésével szemben ? Ezen kérdés megbeszélése előtt két észrevételt kell tennünk. Először is természetes az, hogy a Jézus ismeretéhez nem pusztán okoskodás útján juthatunk el. Ennek alapját egyúttal lelki és erkölcsi szükségszerűség és bizonyos sajátos életvezetés is képezi. Valamint a lelki életben mindennek megvan a maga ideje, ugyanez áll a keresztyén hitről is. A hitnek normális viszonyok között hosszas előkészületre és lelki iskolázásra van szüksége és ha már elő van is készítve, még akkor is csak úgy nyerhető meg, ha megvan az Isten akaratának teljesítésére való készség is. Másodsorban távol állunk attól, hogy valamelyes formuláré fölvételét fodolognak tartsuk. Kényelmes dolog az és szükséges is, hogy nyilvános használatra határozottan körvonalozott hittétel álljon rendelkezésünkre. Hanem ezek a tételek az egyes embernek csak akkor érnek valamit, ha azok a személyes élő hitből is fakadnak, vagy ha megjelölik a czélt, a mit megközelíteni akarnak. Hogy a tanítványok Istenfiának nevezik Jézust, azt ő nagy örömmel fogadja. Mivel ők azt hiszik, hogy Jézus valóban Istennek fia, de már ezzel szemben rögtön megtiltja, hogy őt a sokaság előtt Isten fiának mondják. Mivel a sokaság azt kényelmesnek tartotta volna után mondani, de minden belső meggyőződés nélkül. A mi állásunk Krisztushoz fejlődő, megközelítő. De azt megkívánhatjuk, sőt meg is kell kívánnunk, hogy az igazi, bensőséges legyen. Az a kölcsönzött állás, a mit egyesek Krisztussal szemben elfoglalnak, amaz előfeltételből indul ki, hogy Isten nem nyúlhat bele a világba, hogy a kinyilatkoztatás bizonyos módjáról még csak szó sem lehet. Nem egyéb ez be nem igazolt előfeltételnél, de szélesen el van terjedve egy ilyen korban, a mikor a természettudomány hatalmas fellendülése folytán csak anyagi erőkkel való számításhoz vannak szokva az emberek. De épen ez a pont az, a hol a keresztyén hitnek, főleg a vallásnak tágítani nem szabad. Ha Istent eltávolítjuk a világ-folyamatból, ha teljesen győzni talál az a felfogás, hogy a való világ mögött, vagy abban nincs cselekvő Isten, akkor a vallás meg van halva. A vallás azzal a hittel áll, vagy esik, hogy Isten a világban munkálkodik. Mások meg abban a gondolatban botránkoztak meg, hogy nekünk a Krisztusban tökéletes isteni kijelentésünk van, a mint ez az Istenfiúság hitében csakugyan benn is foglaltatik. Olyan korban élünk, a midőn a természet- és lélektanban a fejlődés elmélete uralkodik. Vérünkbe ment át az az igazság, hogy a hol nincs fejlődés, ott nincsen élet. És azért akarták már épen a vallás érdekében elfogadtatni azt a gondolatot, hogy Jézus ugyan a főfő hordozója a vallásos eszméknek, de azért mind e mellett is a mult embere, a ki után még a vallásos fejlődés egész hosszú sorozatának kell következnie. Ezen álláspontból kifolyólag nem tagadják ugyan, hogy Krisztusban csakugyan Isten jelentette ki magát, de tagadják annak abszolút voltát és végérvényességét. Krisztus vallásos géniusznak ismertetik el de megszűnik sajátos értelemben való Istenfia lenni. Csakhogy nagy tévedés feltételezni azt, hogy az abszolút isteni kijelentés Jézus Krisztusban minden további fejlődést kizár. Ez a fejlődés épen abban áll, hogy az egyszer-inindenkorra adott vallás-erkölcsi igazságok mindig újabb életkörökben nyernek alkalmazást és a folyton változó világműveltséggel való kiegyezés folytán mind mélyebb felfogásban részesülnek. Természetes, hogy a formák mellett való merev megmaradásról, és a rég mult idők keresztyénsége hatalmához való csökönyös ragaszkodásról még csak szó sem lehet, az egyház- és dogmatörténet s az egyéni kegyesség története sokféle változatban mutogatják a keresztyén szellemet. Az abszolút lényeg Krisztusban van, más igazság azon kivül, a mi Ő benne adva van, a vallás ós erkölcs alapkérdéseiben nem található. A fejlődés a Jézus szel-