Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-09-07 / 36. szám

ségeket képezve s már ez idő szerint is több lelkészekkel és templomokkal ellátva. Mi hazai reformátusok igen csekély, számba is alig vehető különbséggel tiszta magyar ajkúak lévén s a külön templommal, lelkészszel és presbyteriuminal biró fővárosi német ref. leányegyházat s az idők folyamán ketté vált balmaz-ujvárosi, gyönki és nagyszókelyi (Hajdú- és Tolnamegye) eredetileg egységes gyülekezeteknek magyar és német önálló anyaegyházakká történt átalakulását kivéve, annak, hogy különböző anyanyelvűség indokából szaporítsuk külön anyaegyházainkat, szükségét nem érezzük, s nagy népességű számos egységes gyülekezeteinknek külön parókiákra oszlását, sőt külön és önálló kisebb egyházközségekké átalakulását tisztán vallási és erkölcsi szempontból és különösen a lelkészi gondozásnak és a sok ezerekre felszaporodott egyháztagok lelki építésének czélszerűbbsége és átalában a nagy embertömegben ellankadt egyháziasságnak gyümölcsözőbbé és sikeresebbé tétele okából óhajtjuk és tervezzük. E tekintetben legégetőbb a szükség a dunamelléki ós főkép a tiszántúli egyházkerületeinkben, az egyes gyülekezetek közt pedig a budapesti, debreczeni és hódmező-vásárhelyi túlnépes, de egységes anyaegyházakban. Sokkal szerencsésebb helyzetben van a dunántúli, tiszántúli és erdélyi három egyházkerület, mert az elsőben egyetlen anyaegyház sincs, a mely 5000 lelket számlálna, s népessége miatt két rendes lelkészszel volna ellátva, a második egyházkerületben pedig csupán a három lelkészi állomású miskolczi anyaegyház éri el a 9—10,000 lélekszámot s mind e mellett a mező-csáti, mező-keresztesi és rima-szombati egyházak 4000—-4800 s fájdalom ma már csak 1800 lélekszám mellett is, illően javadalmazott két-két rendes lelkész gondozása alatt vaunak. Az erdélyi egyházkerület főhelye Kolozsvár a 9000 lelket alig haladó létszám mellett négy, illetőleg három rendes lelkészséggel van szervezve s mellette csak Maros-Vásárhely foglal helyet 8000 tagot számlálva két rendes lelkészséggel, de ezen egyházkerület 5000 lélekszámmal nem biró és mégis kettős leikészségű több egyházar számít soraiban, míg a dunamelléki és még inkább a tiszántúli egyházkerületeknek 10,000 tagot is meghaladó számos nagynépességű gyülekezeteiben csak egy-egy lelkész, egy-egy elég tágas ugyan, de már nem elegendő templomokban szorongó hívei közt teljesíti az egyházi szolgálatot, s eszközli úgy a hogy híveinek lelki gondozását is, ha t. i. reá ideje marad sokféle hivatalos teendői közt. Nem csoda tehát, hogy — legalább az én egyéni tapasztalásom szerint — valamint a vallásosság és egyháziasság, úgy a közerkölcsiség is jobb lábon áll a kisebb népességű ref. egyházakban, a mennyiben különösen az erdélyi egyházkerület szórványai az eloláhosodás s ezzel együtt járó hitszakadás mételye ellen védve vannak. A mi már tüzetesen a három legnépesebb reform. anyaegyházat, t. i. a budapestit, debreczenit és hódmezővásárhelyit illeti: az elsőnek helyzete valóban kivételes s anyagilag kellően nincs biztosítva, mert bár tagjainak száma már is meghaladja a 60,000 et, ezeknek legnagyobb része vagyontalan, bizonytalan keresetű és jövedelmű, nem is állandó, hanem sűrűn váltakozó és úgy szólván forgó-szálló. Ide járul, hogy a budapesti anyaegyház testületileg nagyon el van adósodva, s a templomi és parókiális építkezéseire felvett tetemes jelzálogos kölcsönök köteles félévenkénti törlesztését, s az egyházi és iskolai épületeire felhasznált s azokba ruházott magán-alapítványoknak az alapítók által megszabott czélokra szolgáló kamatfizetéseit már csak nagy nehezen eszközölheti kivánt pontossággal. Hogy a budapesti roppant ref. gyülekezetnek egymástól független s a budai egyházrészt kivéve határozatlan egyházi területű három rendes lelkészsége, megfelelő lelki gondozást a nagyszámú, buzgó és tevékeny presbyterium, a számos segédlelkészek és hitoktatók, sőt a valláserkölcsi és egyházias élet erősbítése körül társadalmi téren dicséretes működést kifejtő, de még úgy is nem elég erős magánegyesületek támogatásával sem mutathat ki, ezen épen nem lehet csodálkoznunk. A székesfővárosban rohamosan megnépesült budapesti nagy tömegű és nagy területen elszóródott reform, gyülekezetet kell tehát legelső sorban deczentralizálni és pedig, hogy minél elébb lehetőleg kedvező eredményt érhessünk, nem csupán külön parókiákra osztva felbontani, hanem az egyházi közalapnak jobb és sürgősebb czélra nem fordítható segélyével egyelőre legalább is három önálló külön egyházközségre átalakítani. Ennélfogva minél elébb anyásítandó volna a már természeti fekvésénél fogva is elkülönített s a főváros két külön kerületében elhelyezkedő duna-jobbparti vagyis budai egyházrész, mely tagjainak már elegendő létszámánál fogva, de mint különben hajdan esperesi székhely, régi jogczímen is méltán igényelheti az egyházi függetlenséget és önállóságot. Ezzel egyidejűleg elkülönítendő s önálló egyházközséggé alakítandó volna a fővárosi IV. és IX-ik kerületben lakó reformátusság is a Kálvin-téri régi templommal ós parókiális épülettel; valamint a szaporodó népességű és elszigetelt távoli fekvésű X-ik kerületi egyházrész is diszes templomával; a fővárosi V., VI., VII., VIII. kerületbeli református hívek pedig egyelőre négy külön parókhiákban csoportosítandók lennének a IV. és IX-ik kerületi anyaegyház keretében. Hogy pedig a túlnépes budapesti ref. egyház mind ezen szervezkedést fokozatosan keresztül vihesse, az egyházi közalap hozzájárulása mellett bizunk a szerintem el nem maradható államsegélyben is, mert az illető fővárosi kerületekben elhelyezendő önálló református egyházközségek és külön parókiák országunk fővárosának kivívott államiság szempontjából nemcsak kívánatos, hanem feltétlenül szükséges elmagyarosodását, mint már eddig is bebizonyult megannyi hatalmas emeltyűk, nagy 73*