Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-08-17 / 33. szám

a bizottságnak azt is tapasztalni kellett, hogy a kartársak, a míg jó módban vannak, nem gondolnak az Eötvösalappal ; pedig a hiányzó 25 ezer néptanító évi 1 frttal 25 forintot juttathatott volna évenként azoknak, a kik a segítségre rá voltak s illetőleg rá vannak utalva. Másfelől a bizottság mindenkor lelki örömmel látta az ösztöndíjakért folyamodó tanítógyermekek bizonyítványaiból, hogy mennyi és mily szép reményekre feljogosító ifjat nevelnek e hazának, a nemzet legszerényebb munkásai, a néptanítók. Az említett első bizottság kezelte az Eötvös-alapot 1878-ig, a III. egyetemes tanítógyülésig, mely a végrehajtó-bizottságra bizta az alap kezelését. Majd az 1883-ban megtartott II. országos tanítótestületi képviseleti közgyűlés kebeléből kiküldött „Eötvös-alap gyűjtő- és kezelő- országos bizottság" vette át s kezelte 1890-ig, mikor is e czím alatt: „Eötvös-alap oszásgos tanítói egyesület" önálló egyesületté alakult. Péterfy Sándor indítványára programmjába vette fel az Eötvös alap a „Tanítók háza" létesítését, a melyről, valamint az Eötvös-alap további alakulásáról és jelen állásáról lapunk következő számában emlékezünk meg. Addig is azonban megemlítjük, hogy a budapesti vendéglősök 1892 óta állandóan adnak vidéki tanítóknak a fővárosban lakó gyermekei részére ingyen ebédet, mely a legutolsó évben való kimutatás szerint 13 ezer frtnál 26 ezer koronánál többet érő összeget tett ki. A tanítók hálája kiséri e jótéteményt! De mindenkoron méltányolta és méltányolja ezt a nemes tettet Wlassics. vallás- és közoktatásügyi miniszter úr is. (Sepsi-Szentgyörgy.) Benke István, ev. ref. főgimn. tanár. . (Folyt, köv.) TÁRCZA. Nemzeti nevelés, Az iskolaév végén, mint mindig sokat lehetett olvasni a lapokban az iskolákról. E czikkek többnyire a közoktatásnak úgynevezett „rosz oldalai"-ról beszéltek, s nem egyből érezni lehetett, hogy egyéni indító okból és olyan emberektől származott, kik „elégtelen"-re vagy más effélére méltatott csemetékkel vannak kapcsolatban. Az ilyen bírálat azonban, ha ugyan lehet bírálatnak nevezni, rendszerint hamis; és amaz epéskedések ellenére és után is a magyar középiskolák állapotát elég virágzónak lehet mondani. Természetesen, hiányokra fakadnunk nem nehéz; de az efféle hiány soha sem egy vagy több hanyag vagy épen tehetségtelen növendék megbuktatása; magában az egyébként jó rendszerben is találkozik jobbítani, tökéletesbíteni való. Itt van mindjárt a „nemzeti nevelés", helyesebben: a nevelés-oktatás nemzeti karaktere. Azt hiszem, fölösleges a nemzeti nevelés szükséges voltáról beszélni; a kérdés inkább az, hogy minő mértékben közelítettünk a nemzeti nevelés helyes ideáljához. El-elforgatom középiskoláinknak legújabb tantervét, a sok vajúdás után megszületett tervezetet. Látom, hogy egyben-másban szépen visszatér a tisztes, bölcs régiséghez ; magyarnak is magyar amúgy alapjában ; legalább a kis fiúcskák magyar mondákat, magyar történetet, magyar földrajzot, népéletet olvasnak, hazafias verseket tanulnak. Sőt később a történelmi oktatásnál ki van emelve, hogy a világtörténet tanításának középpontja a magyar história legyen. ... És arra is visszaemlékezem, hogy sokan erre az utóbbi rendelkezésre mint csapták össze a kezöket és mondották: minő ostobaság; mintha bizony a történelmi idők nagy áramlatai hozzánk is el nem jutottak volna valamily alakban. Én pedig forgatva a tantervet, összecsapom kezemet; hogy minő furcsa! íme végre-valahára egy jó gondolat. Újnak nem új, sőt kopottnak is elég kopott; de józan, bölcs és gyakorlati gondolatot. És lám ezt a gondolatot a tanterv a helyett hogy a maga egész terjedelmében uralkodóvá tenné, meghagyja czégérnek, „musch"-nak? egy kis részén, mintha nem is egy egységes, jól átgondolt szervezetről volna szó... Ne tessék nevetni: a jelent a múlttal vetem össze. Sokszor halljuk: a régi iskola — minden gyarlósága mellett is — bizonyos tekintetben nagyobb eredményeket ért el a mainál. Mi ennek az oka? Azt hiszem, hogy a társadalom, a család karonfogva járt az iskolával, melynek valami egységes karaktere volt, ha sokszor nem is a tanterv, de a tanítók jóvoltából. Talán keveset tanítottak, de vallásosságra és erkölcsre, munkára és lelkes hazafiságra neveltek és ezek a vonások ott voltak mindenben, a mit az iskola cselekedett, alapját, kapcsolatát alkották mindannak, a mit az ifjúság az intézetekben elsajátított. Talán nem magyarázták oly alaposan Vergiliust és Horatiust, mint manapság; de értékes vallási, erkölcsi és hazafias elveket fűztek hozzájok és nagy hatással voltak az ifjúság szivére. Ma nemzetiek akarunk lenni mindenben és ez jól is van így; de a „nemzeti" több tekintetben még inkább csak szólam, mint valóság. Nem tehetek róla, én a tantervet ma is kevésbbó látom nemzetinek, mint óhajtanám. Az én elvem az, hogy egy nemzeti tantervnek mindent nemzeti szempontból kell fölfognia, mindent a nemzet életére, múltjára és jelenére, szóval fejlődésére vonatkoztatnia. És itt van a hiba. Nézzük csak. A mi középiskoláinkban hat esztendeig olvasnak német prózát és költeményt, s a középiskolai tanterv egyetlen szóval sem rendeli, hogy a főszempont: a magyar-német irodalmi érintkezés feltüntetése legyen. Kiki olvashat a mit akar: dalt, leírást, elbeszélést; alig egypár mű van megnevezve, tán az egy balladát kivéve az is az abszolút irodalmi érték szempontjából. Mintha Kazinczyt megérthetnők Salis, Goethe, Wieland és Klopstock egynémely költői műve és prózája, Kölcseyt, Schiller, Biirger kritikája és Herder, Bajzát Lessig egynémely értekezése nélkül... és így tovább. És mégis talán nincs is kézikönyv, a mely a magyar-német érintkezésnek ezekre a fontos és nevezetes pontjaira való tekintettel volna szerkesztve. Pedig tessék elképzelni: mennyivel érdekesebbé lenne ez által az idegen irodalom anyaga! A tanuló nemcsak Kazinczy nyelvújítását szemlélné töké-