Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-08-17 / 33. szám

a bizottságnak azt is tapasztalni kellett, hogy a kartár­sak, a míg jó módban vannak, nem gondolnak az Eötvös­alappal ; pedig a hiányzó 25 ezer néptanító évi 1 frttal 25 forintot juttathatott volna évenként azoknak, a kik a segítségre rá voltak s illetőleg rá vannak utalva. Más­felől a bizottság mindenkor lelki örömmel látta az ösz­töndíjakért folyamodó tanítógyermekek bizonyítványaiból, hogy mennyi és mily szép reményekre feljogosító ifjat nevelnek e hazának, a nemzet legszerényebb munkásai, a néptanítók. Az említett első bizottság kezelte az Eötvös-alapot 1878-ig, a III. egyetemes tanítógyülésig, mely a végre­hajtó-bizottságra bizta az alap kezelését. Majd az 1883-ban megtartott II. országos tanítótestületi képviseleti közgyűlés kebeléből kiküldött „Eötvös-alap gyűjtő- és kezelő- or­szágos bizottság" vette át s kezelte 1890-ig, mikor is e czím alatt: „Eötvös-alap oszásgos tanítói egyesület" önálló egyesületté alakult. Péterfy Sándor indítványára programmjába vette fel az Eötvös alap a „Tanítók háza" létesítését, a mely­ről, valamint az Eötvös-alap további alakulásáról és jelen állásáról lapunk következő számában emlékezünk meg. Addig is azonban megemlítjük, hogy a budapesti ven­déglősök 1892 óta állandóan adnak vidéki tanítóknak a fővárosban lakó gyermekei részére ingyen ebédet, mely a legutolsó évben való kimutatás szerint 13 ezer frtnál 26 ezer koronánál többet érő összeget tett ki. A tanítók hálája kiséri e jótéteményt! De mindenkoron méltányolta és méltányolja ezt a nemes tettet Wlassics. vallás- és közoktatásügyi miniszter úr is. (Sepsi-Szentgyörgy.) Benke István, ev. ref. főgimn. tanár. . (Folyt, köv.) TÁRCZA. Nemzeti nevelés, Az iskolaév végén, mint mindig sokat lehetett ol­vasni a lapokban az iskolákról. E czikkek többnyire a közoktatásnak úgynevezett „rosz oldalai"-ról beszéltek, s nem egyből érezni lehetett, hogy egyéni indító okból és olyan emberektől származott, kik „elégtelen"-re vagy más effélére méltatott csemetékkel vannak kapcsolatban. Az ilyen bírálat azonban, ha ugyan lehet bírálatnak ne­vezni, rendszerint hamis; és amaz epéskedések ellenére és után is a magyar középiskolák állapotát elég virág­zónak lehet mondani. Természetesen, hiányokra fakadnunk nem nehéz; de az efféle hiány soha sem egy vagy több hanyag vagy épen tehetségtelen növendék megbuktatása; magában az egyébként jó rendszerben is találkozik jobbítani, tö­kéletesbíteni való. Itt van mindjárt a „nemzeti nevelés", helyesebben: a nevelés-oktatás nemzeti karaktere. Azt hiszem, fölösleges a nemzeti nevelés szükséges voltáról beszélni; a kérdés inkább az, hogy minő mér­tékben közelítettünk a nemzeti nevelés helyes ideáljához. El-elforgatom középiskoláinknak legújabb tantervét, a sok vajúdás után megszületett tervezetet. Látom, hogy egyben-másban szépen visszatér a tisztes, bölcs régiség­hez ; magyarnak is magyar amúgy alapjában ; legalább a kis fiúcskák magyar mondákat, magyar történetet, ma­gyar földrajzot, népéletet olvasnak, hazafias verseket tanulnak. Sőt később a történelmi oktatásnál ki van emelve, hogy a világtörténet tanításának középpontja a magyar história legyen. ... És arra is visszaemlékezem, hogy sokan erre az utóbbi rendelkezésre mint csapták össze a kezöket és mondották: minő ostobaság; mintha bizony a történelmi idők nagy áramlatai hozzánk is el nem jutottak volna valamily alakban. Én pedig forgatva a tantervet, összecsapom kezemet; hogy minő furcsa! íme végre-valahára egy jó gondolat. Újnak nem új, sőt kopottnak is elég kopott; de józan, bölcs és gyakorlati gondolatot. És lám ezt a gondolatot a tanterv a helyett hogy a maga egész terjedelmében uralkodóvá tenné, meg­hagyja czégérnek, „musch"-nak? egy kis részén, mintha nem is egy egységes, jól átgondolt szervezetről volna szó... Ne tessék nevetni: a jelent a múlttal vetem össze. Sokszor halljuk: a régi iskola — minden gyarlósága mellett is — bizonyos tekintetben nagyobb eredményeket ért el a mainál. Mi ennek az oka? Azt hiszem, hogy a társadalom, a család karonfogva járt az iskolával, melynek valami egységes karaktere volt, ha sokszor nem is a tanterv, de a tanítók jóvoltából. Talán keveset tanítottak, de vallásosságra és erkölcsre, munkára és lelkes hazafiságra neveltek és ezek a vonások ott vol­tak mindenben, a mit az iskola cselekedett, alapját, kap­csolatát alkották mindannak, a mit az ifjúság az inté­zetekben elsajátított. Talán nem magyarázták oly alaposan Vergiliust és Horatiust, mint manapság; de értékes val­lási, erkölcsi és hazafias elveket fűztek hozzájok és nagy hatással voltak az ifjúság szivére. Ma nemzetiek akarunk lenni mindenben és ez jól is van így; de a „nemzeti" több tekintetben még inkább csak szólam, mint valóság. Nem tehetek róla, én a tan­tervet ma is kevésbbó látom nemzetinek, mint óhajta­nám. Az én elvem az, hogy egy nemzeti tantervnek mindent nemzeti szempontból kell fölfognia, mindent a nemzet életére, múltjára és jelenére, szóval fejlődésére vonatkoztatnia. És itt van a hiba. Nézzük csak. A mi középiskoláinkban hat esztendeig olvasnak német prózát és költeményt, s a középiskolai tanterv egyetlen szóval sem rendeli, hogy a főszempont: a magyar-német iro­dalmi érintkezés feltüntetése legyen. Kiki olvashat a mit akar: dalt, leírást, elbeszélést; alig egypár mű van meg­nevezve, tán az egy balladát kivéve az is az abszolút irodalmi érték szempontjából. Mintha Kazinczyt meg­érthetnők Salis, Goethe, Wieland és Klopstock egyné­mely költői műve és prózája, Kölcseyt, Schiller, Biirger kritikája és Herder, Bajzát Lessig egynémely értekezése nélkül... és így tovább. És mégis talán nincs is kézi­könyv, a mely a magyar-német érintkezésnek ezekre a fontos és nevezetes pontjaira való tekintettel volna szerkesztve. Pedig tessék elképzelni: mennyivel érdeke­sebbé lenne ez által az idegen irodalom anyaga! A tanuló nemcsak Kazinczy nyelvújítását szemlélné töké-

Next

/
Oldalképek
Tartalom