Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-07-27 / 30. szám

készítendő díszít menyeknek legfeljebb az V—VI. osztályban van helye. 7. Legyen a rajzolás változatos és sokoldalú, de mindig csak annak gyakorlati, sőt néha művészi oldalát karoljuk fel. Rajzoljon a gyermek szemléléséből és képzeletből egyaránt, miáltal kombinálásra és önmunkásságra vezetjük. 8. A rendszeres tanítás a III. osztályban veszi kezdetét; az előző osztályokban elő kell készíteni azt a beszéd- és értelemgyakorlatoknál a vonalok helyzete és a formák iránti érzék felébresztése által. 9. Az eredmény nem függ az anyag mennyiségétől, hanem a kezelés minőségétől. „Keveset de jól." III. Mindezekből kifolyólag indítványozza felolvasó, kerestessék meg a közoktatásügyi miniszter: a) az iránt, hogy a jövendőbeli tanítók már a képezdében, a hivatalban levő tanítók pedig szünidei rajzkurzusokon kapják meg a kellő kiképzést a modern rajztanításhoz. b) Gondoskodjék vezérkönyvről. A gyűlés berekesztésével Gölniczbánya városa villás reggeli hívta meg az egész körülbelül 100 tagból álló közgyűlést és vendégeit igaz magyar vendégszeretettel megvendégelte. Wéber Samu. TÁRCZA. Van-e isteni világigazgatás? A modern tudomány abból az előfeltételből indul ki, hogy a világrendet és világfolyást az isteni vezetés felvétele nélkül, csupán és kizárólag a meglevő természeti erőkből és az ismereretes, vagy az ezután felfedezendő természeti törvényekből kell kimagyarázni. Úgy látszik, mintha nagyon egyszerű útja volna annak, hogy ezzel a nézlettel a személyes Istenbe vetett hitet is összeegyeztessük. Ezt az utat az ú. n. deismus mutatja meg. A deismus felfogása szerint Isten olyan viszonyban van a világgal, mint az órás az órával. 0 alkotta, ő húzta fel, aztán magára hagyta, hogy járjon a saját ereje és törvénye szerint. Ezen magyarázat szerint úgylátszik, mintha elég volna téve a vallásnak is, minthogy az istenhit nincs megtámadva, de elég volna téve a tudománynak is, minthogy ennek a maga czéljaihoz képest nincs szüksége Istenre. Csakhogy a vallás és a tudomány aligha nyugszik bele ebbe a magyarázatba. A tudományosan képzett ember igen könnyen oda lyukad ki, hogy ha Isten sehol sem munkálkodik a világban, akkor mi úgy elméletileg, mint gyakorlatilag el lehetünk nála nélkül, akkor ő tulajdonképen nem is létezik. És a vallásos lélek joggal panaszkoclhatik a miatt, hogy a deismus Istene egészen más, mint a kit ő keres, mint a ki után ő vágyakozik. Mert ha van valami értéke a hitnek, akkor nekünk olyan Istenre van szükségünk, a ki közelünkben legyen, sorsunkban részt vegyen, imánkat meghallgassa, életünket igazgassa. Micsoda Isten volna ki csak kívülről adna lökést és mit csináljon a lélek egy olyan világban, a mely teljesen lelketlen? Midőn Schiller Görögország isteneiben a világ istenítése ellen kel ki, szemrehányása tényleg nem a keresztyénséget illeti, mivel ez csupán az istenitől áthatott világot ismeri, hanem illeti korának sivár deismusát, a mely Istenből valami messze eső lényt, a világból üres labdát csinált. Vagy Isten igazgatja a világot és életet, vagy egyáltalában nincs szükségünk reá. Még a tudomány sem nélkülözheti, ha mélyebbre tekint, az isteni világigazgatás felvételét, még pedig se a természet, se a történettudomány. Csak három rejtélyre hivatkozunk, a melyeknek megfejtése a puszta tudomány eszközeivel lehetetlen. Az első a szerves élet keletkezése, a másik az érzés előállása, a harmadik a szellemi élet keletkezése. A meglevő és ismeretes természeti erőkből teljességgel nem lehet kiokoskodni, hogy miként alakultak a legegyszerűbb szervek és szerves lények. Akárhova tekintünk is, mindenütt csak azt látjuk, hogy a szerves lény csak szervestől származhatik és minden olyan kísérlet, mely élőlényeket mesterségesen akar előállítani, hiábavaló dolognak bizonyul. Ha meg már a szerves életet adottnak veszszük, akkor meg az a rejtély áll előttünk, hogy ebben az életben hogyan jött létre az állati érzés? A lelketlen anyag-világ és a lelki élet legelső kezdete között olyan nagy tátongó ür van, a mit semmi tudós okoskodás nem képes áthidalni. Aztán az is teljesen megfoghatatlan, hogy az emberben hogyan keletkezett természetes úton-módon az öntudat? A természettudomány nem fejlődhet odáig, hogy ezekre a rejtélyekre, melyek pedig nem magukban állanak, megadhassa a feleletet. Itt a tudomány csak arra szorítkozhatik, hogy ezt mondja: „ezekre a kérdésekre nem tudunk felelni". Minthogy azonban már van organikus élet, van érzés, van gondolkodás és minthogy ezeket a meglevő erők puszta játékából kimagyarázni nem lehet, ennélfogva ezek bizonyos teremtő művelet felvételét teszik szükségessé, vagyis szükségképen feltételezik Istennek a világfolyásába való beavatkozását. De hát tegyük fel, hogy a tudomány feltalálta a végczélt és képes az ismeretes természeti törvényekbőljevezetni a világ folyását, hát már ezzel lehetetlenné volna téve az isteni világigazgatásba vetett hit! Ezt csak oly ember mondhatná, a ki a természeti törvény elnevezést helytelenül értelmezi. A törvény elnevezés tulajdonképen az emberi életből van véve és jellemzi bizonyos kényszerítő erejű tekintélynek általánosan kötelező érvényesülését. A természeti törvény fogalmában rendszerint eltekintünk a megszilárdult tekintélyre való gondolattól és elfelejtkezünk megfelelni arra a kérdésre, hogy egyik anyag hogyan kényszeríti a másikat és megfelejtkezünk azon egyszerű okból, mivel arra senki sem tudna megfelelni. A természeti törvény elnevezés számára ennélfogva csak az atomok bizonyos általánosan egyező cselekvési módja marad hátra; más szóval a természeti törvény nem egyéb, mint az anyag valódi magatartásának leírása, se több se kevesebb ennél. De mihelyt a dolog mélyére megyünk és kérdésbe teszszük, hogy honnan ered ez a törvény az ő kényszerével együtt, szükségképen azt a feleletet kapjuk, hogy a természeti törvény Istennek törvénye, nem olyan törvény, a mely hogy úgy mondjuk felette vagy mellette állana Istennek, hanem ez a dolognak maga Isten által megállapított cselekvési módja. A természeti törvény és Isten akarata ennélfogva nem lehetnek ellentétben egymással. Ebből következik, hogy milyen kevés dolog az, ha valaki úgy fogja fel az isteni világigazgatást, mint a világ folyásába való alkalomszerű belemarkolást, a mely különben magában haladna tovább. Nem áll az, hogy a világ magától haladna tovább, hanem halad igenis azért,