Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-22 / 25. szám

sokat sem magyar nyelvű istentiszteletben, illetőleg templomi szónoklatban, sem gyermekeiket magyar nyelvű iskolázásban nem részesíti, s innen van, hogy napjainkban a maradéki és nikincei magyar r. katholikusok jelentékeny része, ősi nyelvének és nemzetiségének megmentése végett a református egyház keblébe áttérvén, ezen különben is szegény vallásfelekezet egyházi terheit, s a dunamelléki egyházkerület missziói kiadásait tetemesen szaporítja, s most is a legközelebb megtartott konventtől Maradék adósságtörlesztésre 1200, Nikinee templomépítésre 500 korona segélyt kapott, ezen kívül az anyaegyházzá szervezkedett Hatvan által előbb élvezett 600 korona missziósegély is az ujdon keletkezett Maradék és Nikinee leányegyházak közt osztatott meg. Egyébként, a mi különösen a dunamelléki reform, egyházkerületet illeti, ennek kebelében a missziói központi egyházakra Szlavóniában nemcsak az áttért magyar r. katholikusok, hanem a Dráva mellékeiről átköltöző s a sziavon vármegyékben, a forgószálló uradalmi pusztai cselédekképen szolgáló tagokon kívül, földvétel útján állandóan megtelepedő, már is nagyszámú magyar református birtokosokra való tekintetből is nélkülözhetlen szükség van; sőt az évenkénti szaporodás miatt a központi misszió-egyházak is aránylagosan szaporítandók, pedig a már ez idŐszerint is fennálló szerém- és verőczemegyei három misszió-központ, melyek közül a beskai több népes leányegyházzal foglalkozik, alig elviselhető kiadásokat okoz. De mind e mellett szerintem nem szabad a szlavóniai-egyházaktól a pénzbeli áldozatot sajnálni, mivel nálok a vallásfelekezetiség is számításba jön, s a missziói központi ref. egyházak szerintem úgy tekintendők, mint a halottaiból feltámadó szlavóniai Magyarország veteményes kertei. Hasonló támogatást érdemelnek a dunántúli ref. egyházkerülethez tartozó pozsegamegyei brekinszkai ós belső somogymegyei dombó-gárdonyi missziók is, mely utóbbinak szórványai Verőcze vidékén már nagyon megnépesülvék, sőt az anyaegyházak közé sorozott csekély létszámú Daruvár is Pozsegamegyében, mely valószínűen a magyar Tiiköry-család gyámolításából áll fenn, szükség esetében illően segélyezendő. Ne hagyjuk tehát szlavóniai magyar hitfeleinket kellő egyházi és nemzetiségi támogatás nélkül, s ne szaporítsuk az úgyis túlnyomó és uralgó ottani szláv elemet. Előttünk a szomorú példa, nemcsak az eloláhosodott Erdélyben, hanem a sárosi és felső-zempléni felvidéken is, hol a törzsökös református magyarság hazánkban legtovább küzdött a szláv népárammal, míg az 1703—1711-ki nyolcz éves szabadságharcz lezajlása után, kellő lelki gondozás és anyagi gyámolítás hiányában utóvégre is beolvadt a szlávságba s ezzel együtt a pápistaságba. A szlavóniai missziót a fentebbieknél fogva csökkenteni nem lehet, sőt minden áron erősbíteni és terjeszteni vallásfelekezeti és nemzetiségi kettős feladatunk, s e végből nézetem szerint czélszerű volna még a már is jelentékeny számú magyar református híveket számláló szerémmegyei Vukócáron, mint különben is székvárosban, szintén egy misszió-központot alkotni. Azonban a misszió ügye mellett ne felejtkezzünk meg szlavóniai törzsökös magyar református anyaegyházainkról sem, melyek anyagilag is szorongatott lielyzetökben méltán várják tőlünk e segedelmet, mert 2000 koronás alapjövedelmet sem élvező lelkészeiket az 1898: XIV. törvényczikk 20-ik §-a a kongrua segélyben nem részesítvén, azok visszás helyzetben vannak az anyaországi kongruás lelkésztársaik irányában és néptanítóik sem élveznek állami segélyt és nyugdíjat. Sürgessük különösen egyetemes konventünket, hogy az egyházi közalapból, törvényeink 259-ik §-álioz képest, a szlavóniai szegény egyházakat, ezeknek csekély díjazású lelkészeit és tanítóit, az ottani központi missziókkal, együtt a lehető legnagyobb évi segélyben részesítse, ós ezen segélynek állami fokozása tekintetében ne késlekedjék a magyar államiság erősbítése iránt fogékony kormányunknál zörgetni, a magyar országgyűlés az oly annyira szükséges államsegélyt megtagadni bizonyára nem fogván. Mi magyar anyaországi református magyarok csak elszomorodva emlékezhetünk azon XVII. és XVIII. évszázadbeli fanatikus hazai r. kath. főpapokra és világi főurakra, kik irgalmatlanul feláldozván vallásos türelmetlenségüknek a magyar hazafiságot, földesúri s főpapi hatalmukkal könyörtelenül kiűzték a törzsökös református magyarságot Bars, Hont, Nyitra, Pozsony, Fehér, Komárom, Somogy, Veszprém vármegyék sok százakra menő azon helységeiből, melyekben az üresen maradt jobbágytelkekre a még ma is alig, vagy épen nem is magyarosodó s jelenleg már sok ezernyi tót ós német jövevényeket letelepítették. Államkormányunkat viszont kérjük, hogy ne kövesse a régi bécsi, illetőleg hazai kormányt, mely a hódító török kiűzése után hazánkhoz elnépetlenedve visszakerült alföldi országrészeket, ezen valódi Kanaánt, még a külföldről is beédesgetett sok nyelvű zagyva népekkel töltötte be, a visszafoglalásnál hiven küzdött magyaroknak pedig, még ha római katholikusok voltak is, hazájok földén helyet nem adott. Bizonyára az erdélyi római katholikus püspök is jobban tenné, ha a helyett, hogy saját egyházmegyéjében főkép a református magyarság lelki nyugalmát s az Erdélyben századok óta otthonos vallásfelekezeti példás békét zavarja, inkább a szomszéd Moldvára irányítaná főpásztori figyelmét, hol az ott utoljára állandóan megtelepedett, hajdan hatalmas és harczias pogány Kun nemzetnek, a keresztyén vallás bevétele után megszelídült, de az idők folyamában elgyöngült ősi nevét Csángóra változtató hitbuzgó római katholikus ivadékai, s Mária Terézia uralkodása alatt 1762-ben felállított erdélyi határőrség szervezésekor a fegyverviselés elől családostul a szomszéd Moldvába menekült székelységnek ma is római katholikus maradványai évről-évre mind inkább beolvadva az oláhságba, s nemzetiségükkel együtt vallásunkban is a fenyegető elziillésnek kitéve, elegendő számú magyar lelkészek és népoktatók hiányában fenmaradásukért kétségbeejtő küzdelmet folytatnak, a jámbor székely ferenczes barátok ós székely kántorok gyenge támogatása mellett, s a szegény csángók elhagyatva a magyar s különösen a szomszédos erdélyi róm. kath. főpapságtól, szomorúan emlékeznek vissza a keresztyénség elfogadása alkalmával Róbert esztergomi érsek által pápai enged élylyel őseik számára 1232-ben alapított és a határszéli székelységre is kiterjesztett, de a török világban elpusztult hajdani műkői püspökségre, melynek visszaállításával s buzgó magyar lelkészekkel ellátásával a dúsgazdag és még ma is hatalmas magyar római kath. klérus valóban igen nagy szolgálatot tehetne az Európában úgy is elszigetelt magyar fajnak és nemzetiségnek, mi lehet, hogy egykor a magyar államnak is javára válhatnék, a moldvai r. kath. csángó-székely nép létszáma még most is több ezrekre menvén. Tóth Lajos, ügyvéd, egyháztanácsos.