Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-25 / 21. szám

esett az az eset is, hogy magas rangú katonatiszt temetésénél egy közlegény »miatyánk«-ja szolgált temetési szertartásul, mert a több száz kilométer távolságra lakó tábori lelkésznek fizikai lehetetlenség kellő időre oda utaznia és mert református »czivil« lelkész napi járó földre sem található. Ily hiányos a legénység és a tisztikar lelki szükségeinek ellátása a csapatoknál. Még hiányosabb a katonai nevelő-intézetekben a vallásoktatás végezése. A római katholikus tábori lelkész minden héten elmehet a neki beosztott katonai intézetekbe vallásoktatásra, a görög keleti minden hónapban egyszer; ám az evangéliumi mindkét protestáns vallású kafona-növendék az al- és főreáliskolákban évenként csak négy, mondd négy ízben láthatja és hallhatja a maga hitoktató lelkészét. Minő vallásoktatás lehet ez ? Minő vallás-erkölcsi nevelő hatást ós irányítást lehet kifejteni évenként négyszeri találkozással? Ennek a roppant fogyatékos vallás-erkölcsi nevelésnek is nagy része van abban, hogy a protestáns szülők nem nagyon hajlandók azt a 10, illetve 14 éves gyermek-ifjút a katonai intézetekbe aclni, mert gyermekök vallás-erkölcsi nevelését nem látják kellően biztosítva. A lelkészi munkaerők elégtelenségéből aztán a csapatoknál még más fonákságok, jogtalanságok ós költséges dolgok is származnak a protestáns ós különösen a református katonaságra, a melynek lelki gondozása aránylag a legmostohább a hadseregben. Ilyen erkölcsi visszásság, hogy míg a római katholikus, görögkatholikus ós görögkeleti tábori lelkész minden hónapban látogatja és lelki táplálékban részesítheti a csapatokat, addig a mindkét vallású protestáns tábori lelkészeknek évenként csak kétszer lehet csapatjaikhoz elmenni, ott úrvacsorát osztani, Istenigéjét hirdetni. Eltekintve e lelki gondozásnak teljesen elégtelen voltától, a hadügyminisztérium ama rendelkezése, hogy a prot. katona évenként csak kétszer részesülhet úrvacsorában, egyfelől a református egyház kánonainak egyenes megsértése, mert az úrvacsorát a mi egyházunkban évenként legalább hatszor kell kiszolgáltatni, másfelől meg a vallási viszonosság ós jogegyenlőség világos megszegése, mert a katonai rendszabály míg más keresztyén hitfelekezeteknek évenként 12-szeri, nekünk protestánsoknak évenként csupán csak kétszeri látogatást engedélyez, még olyan helyeken is, a hol se közelben, se távolban »czivil« lelkészünk nincsen. Ezek a leglényegesebb sérelmeink katonáink lelki ellátásában, a melyeket Hegedűs Sándor a maga határozati javaslatának indokolásában nyomatékosan kiemelt, s a melyeknek megszüntetését a határozati javaslat czólba vette. Két fő dolgot emel ki a határozattá emelt javaslat, ú. m. a lelkészek szaporítását és egyenrangú szervezését. Es miután a hadügyminiszter a javaslatot örömmel elfogadta, mert, mint mondá, a hadügyi kormányzat nagy súlyt fektet arra, hogy ő felsége hadseregében a katonák vallás-erkölcsi élete a lehető leggondosabb ápolásban részesüljön : azért remélhető is, hogy a reményteljes igéret nem marad üres szó, hanem örvendetes valóra válik s ezzel egy régi protestáns seb gyógyul be és egy régi protestáns sérelem nyer végre orvoslást. Ha ez valóra válik, akkor Hegedűs Sándor szerencsés keze egy százados baj gyógyszerét találta meg, olyan bajét, a melynek orvoslását évtizedek óta hiába sürgeti erélyes felterjesztésekben a két protestáns egyház egyetemes konventje. Ha a Hegedűs lépése sikerre vezet, akkor ismét bebizonyul az a régi tapasztalat, hogy katonáékkal szemben az aktaszerű intézkedő seknek felette áll a személyes és tapintatos közbelépés. Mi jó reménységgel nézünk a tábori lelkészi kérdésnek kilátásba helyezett rendezése elé; várjuk és reméljük tábori lelkészeinkre nézve mind a létszám megígért szaporítását, mind az önálló ós a többi lelkészekével egyenlő rangú szervezést. Hegedűs Sándornak pedig, midőn áldásos buzgóságáért itt a nyilvánosság előtt is őszinte elismeréssel ós köszönettel adózunk, egyúttal bizalomteljes kérésben szives figyelmébe ajánljuk, hogy kisérje figyelemmel az ügy további fejleményét ós legyen résen, hogy a megoldás úgy a törvényeknek, mint a tett ígéretnek megfelelőleg igazságos és méltányos legyen. Sz . F. ISKOLAÜGY. Az évvégi vizsgákról. Az érettségi vizsgák elébe ldtiizött s fentebb említett czélok közül legfontosabb az, hogy megítéltessék, hogy a tanulók bírnak-e általános műveltséggel ? Már pedig ennek a megítélése csakis olyan természetű vizsgán történhetik, mint a milyet én a „nem nyilvános évvégi vizsga" elnevezés alatt fentebb kifejtettem. Ebbe a keretbe tökéletesen beilleszthető az érettségi vizsgák mai intézménye, épen azért ón az érettségi vizsgákat is fentartandóknak vélem; de sietek megjegyezni, hogy abban a reményben, hogy az évvégi nem nyilvános vizsgáknak fentebb kifejtett szellemben való rendszeresítésével és erélyes keresztülvitelével az érettségi vizsgán bukottak száma csekélyre fog leapadni. Jól tudom, hogyha én az érettségi vizsgákat védem, igen jelentős ellenvetésekkel is találkozom. Van különösen egy ellenvetés, mely már mintegy szálló igévé