Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1902-05-18 / 20. szám
is mindig szem előtt tartják a rátermettséget, a képzettséget és ügyességet. Különösen oly helyekre, a hol protestánsok vannak nagy többségben, vagy csak nagyobb számmal is, figyeljék meg egyházunk vezető férfiai, hogy oda a legbuzgóbb papokat, a legkiválóbb szónokokat s a társadalmi életre nézve a legügyesebb embereket helyezik, a hol aztán nemcsak a törvény korlátain belül, hanem sokszor a törvény által meg nem engedett, sőt egyenesen tiltott eszközöket és visznek a harczba, csakhogy czéljukat: egyházuk emelését és az ellenfél, különösen a protestantizmus gyengítését elérjék. A protestáns papság nem hatalmi érdek, hanem a Krisztus által hirdetett igazság szolgálatában kell, hogy álljon. S ezen egyházfő vezetése mellett, az ő szent ügyének diadalra juttatásában nem kellene-e sokkal inkább egyetértenünk, sokkal erősebb és bensőbb munkát kifejtenünk, mint a milyet kifejt a római kath. egyház? Szerintem minden pap misszionáriusa az ő gyülekezetének, legyen ez kicsiny vagy nagy, szegény vagy tehetősebb, mert nálunk gazdag egyházról alig is lehet szó; de kell, hogy misszióját, hogy Krisztus egyházát építse külsőleg és belsőleg, a lehető legtökéletesebben betölteni igyekezzék. Erre azonban a külső meghíváson, vagy választáson kiviil belső elhivatás: pálya és munkaszeretet is szükséges; kell, hogy egyházunk vezetői arra törekedjenek, hogy minden gyülekezet olyan papot kapjon, a ki hivatásának magaslatán állva ismeri, látja munkakörének minden szálát, mert csakis így végezhet sikeres munkát; csakis ily munka mellett tarthatja meg ós szaporíthatja is a tévelygők, a kishitűek és hitetlenek megtérítése által nyájának számát; csakis így állhat megégi királya előtt nyugodt lélekkel, mondván: „a rám bízottak közül egyetlen egy sem hiányzik". Hogy az a mi egyházunkban, főkép exponáltabb gyülekezeteinkben, az ú. n. missziói egyházakban nincs így, mindenki tudja, a ki egyházi életünket figyelemmel kiséri. Mióta vajúdnak már Eger, Pécs és más ilyen missziói egyházaink, és pedig nem csupán azért, mert nem találták volna meg az oda alkalmas embereket, hanem és főképen azért, mert egyházi hatóságaink legtöbbször magukra hagyják az oda kerülő fiatal lelkeket. Az ilyen helyeken, ha már megtalálták az alkalmas egyént, vagy egyéneket, arra kellene törekedni az egyházi hatóságoknak, hogy ezeket a papokat és egyházakat olyan anyagi támogatásban részesítsék, hogy a papok ne kívánkozzanak el onnan, a hivek pedig — a nagy teher miatt — ne legyenek kénytelenek olyan akolba menekülni, a hol nemcsak védelmet, hanem még kenyeret is ingyen kapnak. Pedig, ha alapítványainkból ós általában az e czélra rendelkezésre álló összegből, nem forgácsolva el azt, mint a hogy most történik, annyit fordítanánk a missziói egyházakra, mint a mennyi okvetlenül megkívántatik, merem mondani, hogy az ilyen gyülekezetek mutatnák fel a legszebb gyümölcsöket. A római kath. egyház egészen más utat követ. A hol csak 40—50 tagot számlál a római egyház, oda mindjárt épít, ha nem templomot, legalább egy kis kápolnát, hogy azt a hivek magukénak nevezhessék, s aztán megkezdődik a térítésnek nem az a munkája, melyet Jézus a következőkben fejez ki: „elmenvén széles e világra, tanítsatok meg minden népeket," hanem az a munka, a mely sokszor törvényt, legtöbbször lelkiismereti szabadságot sért; de haladnak a megkezdett úton előre. Nálunk, különösen az utóbbi időben épen az ilyen helyekre fiatal, gyakorlatlan embereket, sőt theológusokat is tesznek, a kik, hogy nem végeznek olyan munkát, mint a milyenre szükség volna, talán nem is ők maguk az okai. Hogy csekély jövedelmű, kis számú gyülekezeteinkben, melyeknek tagjai legtöbbször más felekezetek közé ékelve, egyszerre több oldalról szorongattatnak; az egyházi élet napról-napra hanyatlik, s hogy legnagyobb, legnépesebb egyházaink épen nem mutatnak kedvező képet, oka: a misszió hiánya. Amott a hivek és a pap szegénysége, mely miatt, az anyagi gondok kiölik a buzgóságot, a lelkesedést és munkakedvet, — itt pedig a papok számának, s ebből kifolyólag a papok munkájának elégtelensége miatt nincs és nem lehet virágzó valláserkölcsi és egyházi élet. A nagy gyülekezetek deczentrizálását azonban nem tartanám helyesnek, ha oly módon történnék, mint, pl. azt Budapest próbálgatja, s még kevésbbé, ha a Hotesy Viktor úr által ajánlott paeoransok beállítása által osztatnék több részre a gyülekezet. Budapesten a vallástanárok alkalmazása, illetve fel- és kihasználásával akarják fellendíteni az egyházi életet oly formán, hogy kevesebb óraszámmal a kötelezettnél (24) megbízatnának, egy már meg is bízatott, hogy egyes kerületekben prédikálás, a hivek felkeresése és buzdítása által a híveket csoportosítsák, szervezzék, hogy így a leendő gyülekezetnek legalább magva már meglegyen, melyből a kerületi egyház fejlődnék ki. Ez az eljárás sem takarékossági, sem más szempontból nem helyes. Nem takarít meg az egyház ezzel semmit, mert az ilyen vallástanárnak elmaradott óráit vagy külön fizeti meg az egyház azoknak, a kik ez órákból többet vagy kevesebbet vállalnak, vagy az igy felszaporodott órák ellátására egész új embert kell beállítania; de nem helyes különösen azért, mert az ilyen vallástanárt két fél emberre osztja, a ki aztán sem egyik, sem másik kötelezettségének nem tehet eleget úgy, hogy vagy egyik vagy másik félembernek munkája ne szenvedjen. Úgy az iskola mint a templom teljesen egész embert követel. Mindenütt, de különösen Budapesten, a vallástanár az iskolában is nagy missziót teljesít, a hol temérdek akadályt kell legyőznie, hogy csak valamelyes eredményt is elérjen, s így ő neki hagyassék meg az iskola; a lelkészi teendőkkel és a kerületi egyházak vezetésével megbízott vallástanár, vagy segédlelkész pedig éljen kizárólag azon kötelességének, hogy kerületében igazán missziói munkát teljesítsen. A munkák összehalmozása, az embereknek darabokra való osztása sohasem volt jó, mert szerintem minden munkakör egész embert követel. Ha a papnak elég az, hogy vasárnaponként, de nem is minden vasárnap egyet-egyet prédikál, úgy a vallástanárnak is tökéletesen elég az, hogy iskolai kötelezettségének eleget tesz, és nagyon különös gondolkozás az, hogy a vallástanár nagy és erős munkája, nagy elfoglaltsága mellett még mindig ráér, illetve rá kell érnie arra is, hogy predikáczióra készüljön, hogy híveket látogasson stb. A deczentralizálásnak, akár Budapesten, akár más népes egyházainkban csak úgy lehet kellő eredménye, ha külön, független lelkészi körök állíttatnak, ha a lelkészek versenyre kelnek egymással a nehéz, de nagyszerű munkában, hogy ki tud több hivet az Úrhoz vezérelni, s ki tudja azokat az Úr és egyháza számára meg is tartani. Ha a pásztorok igaz lelkesedéssel, nem csüggedő munkakedvvel lépnek az ébresztő és éltető misszió útjára, ha nem mulasztják el azt a kedvező áramlatot, melylyel ma a világi emberek nagy részénél találkozunk, a kik a farizeusokénál jobb, magasabb igazság után vágyakoznak s ennek megnyeréseért szívesen vesznek részt a küzdelemben, sőt itt-ott épen ők a kezdemé-