Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-11 / 19. szám

anyja, az önvédelem tekintetében pedig az ős-erő kiapadhatatlan forrása". A 18-dik számban, Padrah czikksorozatára reflektálva Veress Imre azt írja, hogy jobb az egyházi érdekeket biztosító államosítás, mint az iskolák teljes elvesztése. Ez a szomorú jelenre nézve igazság, a várt jobb jövőre nézve azonban épen nem az. Padrah nem azt hangoztatja, hogy öngyilkosság árán is kényszerítsük gyülekezeteinket egyházi iskoláik fentartására, hanem azt, hogy egymás támogatásával és az államtól kikövetelendő segélylyel tegyük tehetővé gyülekezeteinkre nézve iskoláik megtarthatását. Ha tehát a jelenben görnyedünk is a nagy iskolai terhek alatt, a jobb jövő reményében mégis inkább hordozzuk azokat, mintsemhogy feladjuk jogainkat és erősségeinket a visszaszerezhetés reménye nélkül. A 12'—16. számokban Trias álnév alatt három szakértő férfid bírálja az új próbaénekeskönyvet. Alapos, derék munka. Fejtegetéseiket azzal végzik, hogy a gyűjteményt nagybecsű alkotásnak tartják ugyan, mivel benne és általa a nemzeti alapra való visszatérés iránya van megjelölve, sőt annak útja is már részben elegyengetve, megkészítve; azonban távolról sem merik állítani, hogy egy korszerű, egészen megfelelő, mostani énekeskönyvünket mindenben pótló új énekeskönyv teljes anyaga megvolna benne. Ennek következtében azt indítványozzák, hogy „maradjon meg a mai énekeskönyv a további közhasználatban; de e mellé szerkesztessék egy nemzeti alapon, a mai fejlettebb ízlés követelményeinek megfelelő, teljesen hibátlan új énekekskönyv, melynek készítésénél és Összeállításánál az énekügyi bizottság hatalmaztassék fel a mai énekeskönyvhöz kötöttség minden korlátaitól. . . . Ha az új énekeskönyv jó, szép és hibátlan lesz, önmagától fog utat törni gyülekezeteinkbe s a régit lassanként kiszorítja a közhasználatból". Trias indítványát nem tehetjük magunkévá. Egy régi énekes és egy új énekes egymásmelleit örökös konfúziót csinálna istentiszteleteinken és sok kellemetlenségnek, sőt botrányoknak is lenne okozója. Azért mi csak a mellett vagyunk, hogy közénekeskönyvünk csak egy legyen; de azután az jó legyen. A 14. és 15. számban „A legaggasztóbb tünetek" czím alatt Nagy István szól egyházunk külső és belső bajairól. Czikkének különösen második közleménye érdekes, a melyben belső bajainkról szól. Egyházunk el van gyengülve — úgymond, — s az a gyengeség a belsőből származik; oka pedig az evangéliumi protestantizmus lényegének félreértése. Egyházunk, a mióta megszűntek külső nehéz harczai, mintegy meglepetve kiesett szerepéből; nem találja fel magát, nem tudja mit tegyen és ha harczolnia nem lehet: nem csinál semmit. Eletének egyetlen jelentősebb mozzanata csak a 70-es évek theológiai harcza volt, a melyben az orthodxia megmentette a ugyan a Krisztus istenségét, de magát a Krisztust ott hagyta dogmatikai hideg fenségében és nem vitte be az életbe. Az újabbkori magyar protestantizmus két súlyos ballépést követett el, egyet negatív s egyet pozitív irányban. Negatív irányú ballépése az volt, hogy „teljességgel semmi építő keresztyén munkát nem végzett; ilyenre még nem is gondolt, mintha nem is ösmerte volna ezt a hivatást". Ezzel elvesztette a szivek fölött való hatalmát és utat nyitott a rajongó szektáskodásnak. Pozitív irányú ballépése pedig a protestantizmus lényegét tevő liberalizmus túlhajtása, s ennek a liberalizmusnak mind a hitvallások felfogásában, mind az egyháziasság tekintetében szabadsággá fajulni engedése volt, a melynek ma feltűnő szomorú eredményei a protestantizmus valláserkölcsi és nemzeti hivatásáról való elfelejtkezés és a hitközönyösség, nemcsak a világiak, hanem még a tanítók és papok között is, s az a szinte hihetetlen dolog, hogy protestáns férfiak vádolják a mozdulni próbáló prot. egyházat felekezeti harczok szításával és nyíltan a r. katholiczizmus érdekeit támogatják A lap 17-dik száma az egyetemes tanügyi bizottságnak a jogi vizsgálatok és a jogi oktatás reformtervezetére vonatkozó véleményét közli, a melyet immár a konvent is magáévá tett és felterjesztetett a kultuszminiszterhez. A 18-dik szám, Veress Imre emiitett czikkén kivül a konvent üléseiről és a debreczeni és a nagybányai egyházmegye gyűléseiről ad tudósítást. A Dunántúli Prot. Lap 11-ik száma a Kálvin-szobor eszméjével foglalkozik. A szoborállítást épen nem helyesli. „Más emléket, Kálvinhoz illőbbet és magunkhoz méltóbbat kell emelnünk. És ez nem lehet más, mintha megújulunk szívben és lélekben; megújulunk a reformáczió elveiben, az evangéliumhoz való hűségünkben, szilárd hithűségünkben. Ha,egy házi életünk valósággal élő és eleven lesz". Melegen üdvözli Szabó Aladárnak a Calvineumra vonatkozó indítványt, a mely azonban, daczára, hogy Kálvin emlékéhez leginkább méltó és legüdvösebb minden egyéb indítványok között, az egy Dunántúli Prot. Lapot kivéve visszhangot egyetlen egyházi lapunkban sem talált. Miért? — nem akarjuk keresni, csak sajnálattal konstatáljuk. A Kálvin emléke megörökítésének eszméje különben, úgy látszik, számottevő visszhang nélkül maradt magyar ref. egyházunkban, méltó jellemzéséül holt egyházi életünknek. A nagy dátum majd itt lesz ; de mi aligha mutathatunk reá valami maradandó alkotásra, a mely reformált egyházunk első nagy bajnokának emlékét hirdetné közöttünk. S ennek bizony nem az anyagi szegénység lesz az oka, mint inkább a hitben és az egyházszeretetben való lelki szegénységünk! A 12-dik számban .... n bírálja a próba énekeskönyv dallamait, s általában elismeréssel szól róluk. A 13-dik szám egészen Tisza Kálmán egyházkerületi főgondnok emlékezetének s érdemei méltatásának van szentelve. A 15-dik szám vezérczikke a Magyar Állam két vezérczikkére reflektál s egyfelől annak az állításnak az alaptalanságát mutatja ki, hogy a r. kath. egyház a világon mindenütt előre halad; másfelől pedig, ama váddal szemben, mintha a protestantizmus lett volna a szocziálizmus és anarkizmus szülőanyja, bebizonyítja, hogy épen a r. kath. államokban és népek közt a legnagyobb mérvű a szocziálizmus ; tehát, ha az egyházakat ezekért felelősekké lehet tenni, akkor a vád épen a legnagyobb súlylyal a r. kath. egyházra kell hogy essék. A 15-dik szám első czikke Darányi Ignáczot üdvözli főgondnokká választatása alkalmából; második czikke pedig az 1848: XX. t.-cz. végrehajtásának kérdésével foglalkozik, különösen azt hangoztatván, hogy a törvény betűszerinti végrehajtása épen nem vonhatná maga után jogilag a prot. egyházi és iskolai vagyon szekularizáczióját, miután ez a vagyon nem státustulajdon, hanem egyházunknak privát eredetű saját tulajdona. Ugyanez, valamint következő szám közli Thury Etelének a Mokos Gyula által sajtó alá rendelt és más egyházi kánonokkal összevetett herzegszöllsi kánonokra vonatkozó birálatos ismertetését. Megvalljuk, már régen vártuk a nevezett munkára vonatkozó ismertetéseket, úgy ítélve, hogy azoknak a kánonoknak a megjelenése, a melyek annyi sok kánonnak képezték forrását, kellett volna, hogy egy kis elevenséget támaszszon egyháztörténészeink körében. Ez az elevenség azonban, úgy lát-