Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-04 / 18. szám

Káplántanítóságok, vallástanítóságok és nevelőségek csak az előző állások teljes betöltése és kielégítése után engedélyezhetők. A kényelmi igények csak akkor nyernek kielégítést, ha a s.-lelkészek nagy száma azt nemcsak megengedhetővé, de egyenesen kívánatossá teszi. Időközileg meg lehetne és meg kellene engedni, hogy a szükség mórvéhez képest az egyházmegyébe, illetve egyházkerületbe elhelyezett káplánokkal az esperes, illetve püspök rendelkezzék s a szükséges helyről a feltétlenül szükségesebb helyre a káplánt addig is elrendelhesse, míg arról a konvent elnök-püspöke véglegesen intézkedhetnék. Eme rendelkezéseknek minden s.-lelkészül befogadott egyén Királyhágón s folyón innen és túl levő egyén feltétlenül engedelmeskedni tartozik, fegyelmi vizsgálat terhe alatt, mely Őt a választhatóságtól több-kevesebb időre felfüggesztheti, vagy a kötelékből elbocsáthatja a vétség mérvéhez képest. A fizetésre nézve is határozott intézkedést kell a törvénynek tartalmaznia. A lelkészi fizetés ma már 1300 koronára mindenütt ki levén egészítve, méltányos, hogy a s.-lelkészek fizetése is a kor változott viszonyaihoz képest rendeztessék. Negyed osztályú egyházban sem lehetne ez kevesebb, mint 300 korona és teljes ellátás. Üresedésben levő egyházban a fizetésnek fele, mely azonban 800 koronánál kevesebb nem lehet. Egyházak által szervezett s.-lelkészi állás fizetése legkevesebb 1600 korona, ide értve a káplán-tanítóságokat is. Kényelmi szempontból tartott káplánok fizetése egyezség szerint, mely azonban 250 korona és teljes ellátásnál kevesebb ne legyen. Állandó vallástanítóságra, valamint káplántanítóul első sorban csakis idős, de ekklézsiát nem nyerhetett s.-lelkészek alkalmaztassanak. Az utolsó pontokon elhelyezett s.-lelkészek bármikor is elrendelhetők az elsőbb, fontosabb s feltétlenül betöltést igénylő helyekre. Az esetleg felesleges számú káplánok pedig, a kényelmet igénylő papok mellett —esetleg mérsékeltebb — fizetés mellett mindenkor elhelyezésre találhatnának, mely mérsékeltebb fizetést teljesen indokolja a folytonos rendelkezés alatt levő állapot. Mindez az egyházmegyék és kerületek illetve esperesek és püspökök meghallgatásával, azok által, s illetve közbenjárások útján történhetnék. Ideiglenesen mindig az esperes rendelné el a kevésbbé szükséges helyről a káplánt a feltétlenül szükséges helyre, addig is, míg a püspök az egyházkerületből egy még nélkülözhetőbb segédet rendelne, vagy míg azt a konvent püspökelnöke az ország leginkább nélkülözhető, vagy talán épen felesleges káplánjainak sorából eszközölhetné. És ezzel egyházi alkotmányunk egy szembetűnő hiánya lenne, egységes elvek alapján eltávolítva, A lelkészek most, mint „Deus ex machina" állanak elő, mintha a s.-lelkószi intézmény nem is volna. Ki gondoskodik ma róluk ? A saját élelmességük, vagy esetleges pártfogójuk. Ez nem jól van így. Az az ifjú, ki a képesítő vizsgát letette s exmiszszióra nyert igényt, e percztől fogva a lelkészi testület tagja lett, ép úgy, mint a tanítói diplomát nyert ifjú a tanítói testületé. Ennélfogva őket észre nem venni, figyelmen kivül hagyni nem lehet. Szolgálataikat saját kényelmünkre igénybe venni, s aztán eldobni, mint a kifacsart czitromot, méltánytalanság. Ez pedig a lelkészek erkölcsi testületéhez épen nem illik. A régiek gondoskodtak róluk. Mert a mesteri vagy kápláni évek leteltével Őket az egyházaknak nemcsak ajánlották, hanem lelkészül oda is rendelték. Indokolva volt a kevés fizetés, a sok tűrés, szenvedés, a bizonynyal bekövetkező jobb jövő reményében. Gondoskodott Dunántúl, hol az egyházmegyéknek megvoltak első káplánjai, a kik míg helyet nem kaptak, a következők előmenetelükről nem álmodozhattak. Gondoskodás történt Dunamelléken, hol megvolt a kápláni sorrend, s a megnyílt adminisztraturának joga az első káplánoké volt, s ha a szerencse nekik nem kedvezett, mint káplántanítók vagy állandó h.-lelkészek nyertek szerény otthont és ellátást. E helyzetet a zsinati törvények egészen felforgatták. Tehát a gondoskodás szüksége újra beállt (ha a theológiák elnéptelenedését állandóvá nem akarjuk tenni). E gondoskodásnak csakis két módja lehetséges. Egyik a világi analógia (ügyvédjelöltek, s.-tanítók), hogy t. i. a végzett ifjú maga keressen magának állást a hol akar és kap, s ha nem talál, mehet más pályára, vagy elziilhetik teljesen. Ez a pátyázat útja. Ez oda vezet, hogy egyfelől megbízhatlan teher lesz a káplántartás, másfelől egy jó rész csalódottan hagyja el a pályát. Mindenütt, a hol a diploma a pályára azonnal — gyakorló évek nélkül—jogot ád, feltételezi azt, hogy a hivatali kötelességeikben gátolt, akár elnyomorodott, akár elaggott hivalnoknak nyugdíj-intézete legyen, a mikor a segédtartás feleslegessé válik. A használhatlanná lett szerszámot félredobják s újat vesznek elő. Láttuk ezt a tanítóságnál, hol azelőtt a s.-tanítóság igen jó s üdvös szokás volt, de a nyugdíj-intézet felállítása óta — úgyszólván — ismeretlen. Tényleges tanítónak tilos is a segédtartás. A diplomás tanító pedig miért is gondolna s.-tanítóságra, mikor r. tanító is lehet. Nekünk lelkészi nyugdíjintézetünk nincs (szerintem nem is kell). E szerint nálunk a s.-lelkészi intézmény fentartása kívánatos és szükséges. Nemcsak magunkért, hanem azért is, mert a tanítóságtól vett példa világosan mutatja, hogy a bölcs Mentorok mellett végzett gyakorló évek hiánya az újdonsült rendes hivatalnokok működésében boszulja meg magát. Nyugdíj-intézet nélkül tehát a s.-lelkészí intézmény feltétlenül szükséges; de akkor az egyházalkotmányba bevonandó fontos tényező is. Másfelől pedig róluk a megváltozott viszonyokhoz képest nemcsak anyagilag