Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-27 / 17. szám

Az elfelejtettek. (A reform, segédlelkószi állás rendezéséhez.) A magyar református egyház alkotmánya alólról felfelé megállapítja minden egyes egyházi szerv feladatát, jogkörét, szórványoktól -— az anyaegyházakig, presbitérium októl — az országos zsinatig. Elősorolja az egyes egyháztagok, egyházfiak, gondnokok, tanítók, énekvezérek, tanárok, lelkészek, e. m. és kerületi jegyzők, ügyészek, tanácsbirák, gondnokok és főgondnokok, esperesek, valamint a püspökök jogait és kötelességeit, hatáskörét ós felelősségét, lelkészek és tanítóknál azok fizetését is (osztályba sorozás és a tanítókra nézve a 435. §. a) alatt a rendes, b) alatt a s.-tanító fizetését), azonban nem szól semmit a kapellánusokról, a s.-lelkészekről. Azaz, hogy szól a 33. §. a s.-lelkészekről, a 28. §. a helyettes lelkészekről, valamint a 35. §. c) pontja, a 110. §. említi a szigorú vizsgálatot, 158. §. A) pontja pedig egyenesen a segédlelkészek minősítéséről intézkedik. — Hát ez nem elég? Nincsenek-e itt körvonalozva a s.-lelkészek jogai, a kik mint segédek a presbitériumban szólás, mint helyettesek az elnöklés és ismét az e. m. közgyűlésen szólás és szavazat jogával bírnak, s meg van mondva, ki minő minősítvénynyel választható? Hát nem tisztában lehet bármely, e pályára lépő ifjú a felől, hogy mi jogok és kötelességek várnak reá? Nem biz a! Sőt nekem úgy tetszik, hogy egyházunk fenmaradásának e jövendő oszlopairól anyaszentegyházunk egészen megfeledkezett. És én helyet követelek nekik az újjá alkotandó egyházi törvénykönyvben. Kívánom, hogy jogaik ós kötelességeik félreérthetetlenül körül legyenek írva. Kívánom, hogy ha s.-tanítókról az e. törvény a 426, 429, 430, 433, 434, 435. §-aiban részletesen intézkedik, a s.-lelkészekről is gondoskodjék és a theológiát végzett ifjú tisztában lehessen előre azzal, minő munkálkodás az, melynek alapján biztos exisztencziáját felépítheti, elérheti, s minő intézkedések tétettek arra nézve, hogy addig is, a kor megszaporodott kivánataihoz képest, létét hivatali állásának megfelelőleg fentarthassa. Erről pedig a törvény nem intézkedik, mi több, a tárgymutatóban az egyes egyháztag, az egyházfi, a segédtanító (mint népiskolai tanító) rátalál a maga hivatalára, leolvassa onnan jogait és kötelességeit, míg a s.-lelkész ezt nem teheti. Kimaradt a törvényből. A tanítókról világosan meg van mondva: rendes és s.-tanítók. Miért nincs ez a lelkészeknél? Hol van megírva, hogy minő funkcziók gyakorlatára s ki által jogosítható fel a s.-lelkész; ki alkalmazza; mi a fizetése; mely úton rendelhető el. stb.? Épen nem látszik azért feleslegesnek e kérdéssel egy kissé bővebben foglalkozni s tárgyalni a s.-lelkészek mai helyzetét s állásfoglalását, továbbá azt, hogy szükséges-e velük a törvénykönyvben foglalkozni és miként? I. Mielőtt a s.-lelkészek mai állapotát, helyzetét tárgyalnék, pár vonásban futólag történeti vázlatot akarunk adni. A reformáczió idejében a s.-lelkészi intézmény mai alakjában épen nem található. A lelkészek kötelessége levén a gyermekek vallásos oktatása is (Hercz. Szőll. Kan. 10.), a gyakori prédikálás (vasárnap kétszer és ezenkívül minden héten legalább háromszor u. ott 18.), kénytelenek voltak az iskolákból végzett ifjakat kérni maguk mellé, kiket a püspök engedelmével lehetett alkalmazni s a nélkül máshova sem távozhattak (u. ott 24. pont). Ezek (scola Mesterek) kötelességei a 26. canonban vannak elősorolva, ú. m. az ifjak és gyermekek tanítása és a „templomhoz való czeremóniáknak kiszolgáltatásában, az mi abban Ő reájok néz", továbbá az ő Pásztorok iránt való tisztelet és engedelmesség, s kevéssel megelégedés. A pásztorok pedig tisztességes tartásról gondoskodni tartoznak, bár voltak már külön díjlevélre meghívott Mesterek is. Ezekből a Mesterekből (recte s.-lelkészek, száraz káplánokból) lettek a lelki tanítók, kik a vizsgálat alkalmával a vizsgáló atyák ellátásáról gondoskodni tartoztak. (U. az 29. can.) Ez volt a ref. korabeli állapot. Több-kevesebb változtatással ez a rendszer állandó lett az „akadémikus rectori" intézményben, melyre mindenkor csak végzett theologusok bocsáttattak, leginkább 3 évre, s a kik mindig a lelkészi statushoz tartozóknak tekintettek, s mihamar külön díjlevél alapján javadalmaztalak. Kibocsáttattak a főiskola által, s bizonyítványnyal kellett működésük végén magukat igazolni. Úgyszólván a főiskola kötelékében állottak, de a lelkész ós az egyházmegyei hatóság szoros felügyelete alatt, mint leendő lelkészek. Később, részint a kényelemszeretet, sokkal inkább a szükség, mely betegség, erőtelenség folytán állott elő, s végre a megszaporodott lelkészjelöltek nagyobb száma megkívánta, hogy az összes lelkészi funkcziók végzésére alkalmas lelkészjelöltek, mint tisztán csak s.-lelkészek alkalmaztassanak (a rectorok csak prédikálhattak, de a sacramentuniokat ki nem szolgáltathatták), a kiknek ez a szolgálat egyszersmind a gyakorló szeminárium helyét pótolta, s egyszersmind jövendő szerencséjüknek is biztos alapja volt. Azonban, a hány egyházkerület, annyi gyakorlat fejlődött ki. Erdélyben a s.-lelkészi intézmény ismeretlen volt a legújabb időkig, bár most is csak inkább feles papok. Ott a theológiát végzett ifjú a számos főiskolában nyert mint köz tanító elhelyezést, kik közt itt-ott felszentelt lelkész is akadt. Magyarországon ellenben kifejlődött a s.-lelkészi intézmény. Rendesen az egyházmegye szinej előtt letett, néhol egy (Dunántúl), máshol két vizsga alapján. Dunántúl az első vizsga után azonnal felszentelték, másutt csak kibocsátották. Még pedig Tiszáninnen az alkalmazást adó esperes ajánlatára a szuperintendens, Tiszántúl a püspök engedélye alapján az esperes, Dunamelléken pedig az egyházkerület kebelezte be s időközben a püspök nevezte és bocsátotta ki.