Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-13 / 15. szám

ták a gonosz ember ajánlatát, sőt áldották Őt s így szóltak: ő adja nekünk az életet! A gonosz ember pedig folytonosan csalta őket. Mindig növelte a munkát, s kisebbítette a jutalmat-. Azok pedig a legszükségesebb dolgok hiján meghaltak; mert oly nagy lett a szükség ebben az országban, hogy egész családok eladták magukat egy darab kenyérért. A gonosz ember, ki felebarátait hazugsággal megcsalta, nagyobb gazdagságot halmozott össze, mint az a gonosz ember, ki erőszakot követett el rajtuk. Ennek a neve tyrannus, annak csak a pokolban van neve. (Lamennais Worte des Grlaubens. Ford. Börne. VIII.) Ez Lamennais meséje ! Erősek a vonások, melyekkel a képet megrajzolta, de az alapgondolat igaz. A társadalom beteges alakját látva, fölveti a kérdést: mi okozta a romlást ? . . . És felel rá: személyes szabadságának elvesztése ! Ez az erkölcsi betegség kútforrása ! És személyes szabadságukkal együtt elvesztették emberi méltóságukat, s a gonosz emberek nem mint Isten képét viselő teremtményekkel bántak velük, hanem mint rabszolgákkal. A munkaerőt árúczikké tették, a személyi viszonyt függési viszonynyá, a biztos existentiát, bizonytalan létté. Ezt a társadalmi állapotot szemlélteti Lamennais meséje. A társadalom képe előttünk áll. A betegséget látjuk, mint igazi szocziáliták, az erkölcstannál keresünk orvosságot. A társadalom rajzolásánál két mozzanathoz fűztük mondanivalónkat: a munkaerő megítéléséhez, és a munkás és munkaadó helytelen viszonyához. Ez a kettő a személyes szabadság megsemmisítője. Az erkölcsi szocziálizmusnak, ha a személyes szabadságot vissza akarja állítani, ennél a kettőnél kell reformmunkáját megkezdeni. N.-Dömölk. Kapi Béla. evang. segédlelkész. BELFÖLD. Parókhiára osztás és preoraneziák. A zsinati előkészítő biz. jegyzőkönyve A) 10. pontját tartom mindenekfelett nagyon fontosnak, t. i. a nagy gyülekezeteknek parókhiákra osztását. A lelkész működése olyan, mint a lámpásé; nem terjedhet nagy periferiára, de kellő világosságot áraszt, a meddig terjed. Úgy tapasztaltam, hogy az egyháziasság ós okos vallásosság inkább nyilvánul azokban a hívekben, a kik minél többször érintkezhetnek lelkészükkel; már akár személyesen, akár a vasárnapi istentiszteleteken való megjelenés által. Azoknak a ref. egyháztagoknak, kik rendesen eljárnak a templomba, nem kell belmisszió, egyletezés, szövetkezés; mert olyan lelki szövetkezés jön létre közte és lelkipásztora között; közte és az egyház és vallás között, a mit semmiféle misszió létre nem hozhat. Az által a minden vasárnap hallott szép, okos, szívesen előadott prédikáczió által úgy kimivelődék elméje és szive, hogy ezer más vallású közé kevert egy ilyen református embert, pár percznyi beszélgetés után, fel lehet ismerni. De mennyire gyengébb ezeknél azon reformátusok nagy része is, kik a templomtól óra távolságnyira lakván, templomba nem járhatnak! tehát a lelkészszel csupán az anyakönyvi kivonatok ritkán történő kivételekor érintkeznek. Ez is megszűnik nemsokára. Ennek a következménye aztán az, hogy nazarénusok, felekezetnélküliek s egyéb szakadárok épen a távol eső utczákban találnak kedvező talajra. Ez pedig abból is származik, hogy minden lélek eped valamely transcendentalis dolgok után; mivel pedig ennek a vágynak nem adhat táplálékot a távol eső saját egyháza és lelkésze, kielégítést keres a kezeügyénél levő szakadárok mézes hitegetéseiben. A templomtól való távolság egyik fő okozója a valláshoz való ragaszkodás meglazulásának. Nem is csoda. Télen nem mehetnek a rossz idők miatt fél vagy egy órát gyalog, kivált az öregebbek; nyáron a hat napi fáradalom után inkább pihen odahaza vasárnap, mint egy-két óra gyaloglással sanyarja erejét. Az áldásos hétköznapi imádságra meg épen el nem mehetnek. S így az egyházukkal való összekapcsoltatást nem érzik másban, mint a párbér fizetésben; a mi pedig nem szokott valami csábító lenni. Nem képzelhetem, hogy három évtizedes tapasztalatom csalatkoznék, a nagy távolság, a nagy periferiák megszüntetésének czélszerűségében. Egy lelkészre és vele három tanítóra elég 3000 lélek. A statisztika szerint minden ezerre 60—80 gyermek esik. A legfontosabbnak tartom tehát a nagy gyülekezetek parókhiákra osztását. De hol veszünk ezekbe lelkészeket, mikor a mostaniakban sincs elegendő? . . . Hát én nyugodt lélekkel felállítanám a preorancziákat, s a templom körül most összpontosított iskolákat és tanítókat deczentrálizálnám a községben; minden 2—3 utczának lenne egy iskolája s egy preoránsa. Ezeket felhatalmaznám a sakramentumok kiszolgáltatására is. Ne tessék ezért a jóakaratú eszméért belém harapni mindjárt; mert bizonynyal mondom, hogy a Krisztus helybenhagyná, hiszen ő nem akart papi státust, s az „elmenvén tanítsatok minden népeket" szavai nem csupán az apostoloknak szólott, hanem minden követőinek. Az egyetemes papság elve is mellettem szól. De meg a mai időben a tanítók is egészen más kvalifikáczióval birnak, mint bírtak hajdan; neveltetésük, kiképeztetésük megnyerheti azt a felhatalmazást. A preoransok eddig is igen áldásos missziót teljesítettek. Nem is ismertem közöttük kivetni való embert. Az a tudat, hogy ők a papi tisztségben is fungálnak, bizonyos tisztességérzetre emeli őket. A lelkésznek valóságos jobb kezei lesznek. Az ekként deczentralizált preoransok felett őrködik a lelkész szigorúan; ellenőrzi működésüket, buzdítja őket, s velők megtanácskozza a szükséges teendőket. Felette téves eljárás volt eddig, hogy minden egyházi intézményt a templom körül csoportosítottak. A távol lakó öregek nem járhattak templomba, a gyermekek csak nehezen az iskolába. A lelkész világító fáklyájának sugarait nem élvezhették a távoli utczák lakói. De ha lesznek kisebb parókhiák, egyszerű imaházakkal : az öregek hétköznap is, az egész gyülekezet pedig vasárnap örömmel siet azokba lelke vágyainak