Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-30 / 13. szám
virágot, melynek gyökérszálai nem a hízelgés, üres bókolás, a koporsó felett szokásos „csak jót mondás" sivár homokjában, hanem a több mint négy évtized óta tartó gondos megfigyelés, hosszas tapasztalás folytán keletkezett igaz elismerés talajába nyúlnak alá; s másrészt oly virágot, mely nem a nagy politikust, nem a nemzet vezérfiát, s a fejedelmi kegynek ritka mértékével ékeskedő államférfit, hanem csupán a magyar református egyház díszét, büszkeségét illetik. Én Tisza Kálmánnal 1859. decz. 11-ikén találkoztam először. A dunamelléki ref. egyházkerület helyettes püspöke a pátens-ügyben decz. 12-re kerületi közgyűlést hirdetett; de felülről jött nyomás következtében, a kitűzött időpont előtt néhány nappal a gyűlési meghívóját visszavonta. Ennek daczára a kitűzött időre a kerület összes megyéiből egyháziak és világiak nagy számmal megjelentek Pesten. Deczember 11-én délután a félév múlva főgondnokká megválasztott gr. Ráday Gedeon lakásán egy népes, két szobát megtöltő értekezlet tartatott. Mit tegyünk holnap ? volt a kérdés. Az idők nagyon gonoszak voltak, kivált Pesten. Akkor nap délelőttjén is újabb ágyukat vontattak a Gellért-hegyi erődbe, a helyőrségi katonák egy-egy századból alakított csapatokban, feltűzött szuronyokkal tartottak másnap Pest utczáin, kivált a református templom környékén őrjáratokat. Megtartsuk-e az elnökileg visszamondott, tehát ez oknál fogva is törvénytelen gyűlést? Az ifjabb, hevesebb vérű lelkészek s világiak az „igen"-nel feleltek ; de a higgadtabb vérű, a tekintélyesebb egyházi és világi férfiak sok mindenféle érvet s sophismát hoztak fel a gyűlés megtartása ellen. Itt láttam, itt hallottam először az akkor 29 éves Tisza Kálmánt. A tekintélyes világi urakkal szemben ő küzdött első sorban, több mint két órán keresztül. A jég nem akart törni; Tisza a sikertelen küzdelem miatt elbúsulva, már indult, kalapját hóna alá vágva; de az a jtóból visszafordult, tartott még egy rövid, lelkesítő beszédet, s az értekezlet minden további habozás nélkül kimondotta a gyűlésnek másnap a Kálvin-téri templomban megtartását. A gyűlés meg is tartatott. Hogy e gyűlésnek a kerület hírnevét, méginkább a pátens-ügynek kedvezőleg eldőlését illetőleg mi hatása lett, itt nem tárgyalom; de azt megemlíteni, hogy Tisza Kálmánnak a prot. egyházi ügyek terén vitt vezér-szerepe részben innen keltezhető. Debreczen és Tiszántúl ismerte őt már élőbbről, többek közt a hetekkel előbb megtartott debreczeni gyűlésből, de a hazai protestánsok nagy zöme, az ország fővárosa ekkor jött tudatára annak, hogy a feltűnő fiatal emberben mi erő lakozik. Ez esemény után 5—6 hóval későbben felnyíltak^a sorompók az egyházi téren való szabad működés előtt és ez idő óta Tisza Kálmán ott volt élete fogytáig az egyház buzgó és önzetlen munkásai s vezéremberei között. Mint a n.-szalontai egyházmegye gondnoka, mint a dunamelléki kerület tanácsbírója, a dunántúli kerület főgondnoka küzdött, tett, áldozott; áldozott anyagi javából, áldozott szellemi kincseinek gazdag tárházából. Később mint kormányelnökre tenger-gond, munka nehezedett; de azért egyháza ügyeinek mindenkor tudott időt szentelni, ha Sionunk falat kellett építeni, kezei sohasem voltak fáradtak. Hogy kivált mint főgondnok, és mint a zsinati elnök mit tett, hogy egyházunk és iskoláink ügyében mennyit fáradozott, arról Pápa, Komárom, Sz.-Fehérvár — a dunántúli kerület közgyűlésének helyei — másfelől az egyetemes konventek és zsinatok jegyzőkönyvei eleget beszélnek. Beszélnek ezek különben, — Istené legyen a dicsőség, egyházunknak több más kiváló fiáról is. Vannak azonban Tisza Kálmánnak, mint protestáns vezérembernek oly érdemei is, melyekről a jegyzőkönyvek nem beszélnek, de egy részekről majd beszélni fog a történelem, másrészük bent van a köztudatban. Ezekre óhajtanék én most — koporsója mellett állva — rámutatni. Magyarországon negyedfél száz év óta, Bécs szemüvegén keresztül tekintve, két nemzet volt, Az egyiket képezték az egyházi és világi arisztokraczia, és az ennek feltétlen befolyása alatt álló tömegek, s az idegen nemzetiségek ; a másikat a többé, kevésbbé vagyonos nemesség. a magyar városok polgársága s a józanabb, szabadabb gondolkozású része a népnek. Az elől említett nemzettel a bécsi kormány legtöbbször szívélyes, jó, viszonyban volt, közöttük igaz, őszinte szövetség fejlődött ki; de ez utóbb említett nemzettel bármennyire tett is ez tanúságot igaz hűsége felől, a bécsi kormány ha a kényszerhelyzet által indíttatva, látszólag egyezségre lépett is, de igaz bizalommal viseltetni soha nem tudott. Ha politizálni akarnék, Tisza Kálmán legfőbb érdemeit azon kérdés fejtegetése mellett keresném, hogy miket tett ő a tősgyökeres magyarság felől negyefélszáz éven át táplált balvélemény eloszlatására, a fejedelem és nemzet közötti jó viszony, egyetértés létrehozására. De itt keresem én mint egyházi ügyekkel foglalkozó is. Mert ha tetszik, azt is mondhatjuk: Magyarországon negyedfélszáz év óta két vallás volt: a német és magyar vallás. Amannak hívei voltak a nagy vagyonú és nagyhatalmú r. katholikusok, az erdélyi szász lutheránusok és a keleti egyház fiai; emezé a protestánsok és pedig a német ajkúak is p. o. a szepességiek, és az erősen magyar érzelmű felvilágosodottabb r. katholikusok. Ez utóbbi vallás hívei békét kötöttek többször az uralkodó házzal, és pedig Őszintén; de az uralkodó ház s környezői csak német vért szomjazó, féktelen, dulakodó eretnekeket és kuruczokat látták bennök. Szerintem Tisza Kálmán a magyar kálvinistáknak, sőt sok tekintetben magának Kálvinnak egyik leghívebb képviselője tett legtöbbet arra, hogy Uralkodónk más vóleménynyel viseltetik magyarországi protestáns alattvalói irányában, mint elődeinek bármelyike. Tisza K. nemcsak szóval, de saját példájával is tiszta képet rajzolt a Felség elé a magyar vallás hívei felől. Szóval és példájával meggyőzte királyát, hogy a magyar protestáns szereti faját, nyelvét, hazáját, ennek szabadságát, s ha ezt támadják meg jogtalanul, akkor vastag 26*