Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-10 / 6. szám
szeretetmunkásságának, s hogy a legnagyobb s'/abású belmissziói intézmények (pl. a Bible-Society, a Tractatsociety, az Evang. Bund stb.) külföldön is egyesületi keretben jöttek létre s fejlődtek nagy erőre. Az egyesületi belmisszió ellenzői azt a taktikai hibát is elkövették (és következetesen elkövetik), hogy a divatba jött „hivatalos" „és nem hivatalos" egyház helytelen megkülönböztetését elfogadva, az egyesületi beimissziót hol a hivatalos, hol a nem hivatalos egyházon kivül állónak mondják s ezzel az evangéliumi belmiszsziói egyesületeket az egyházból elvileg kizárják. Ez a taktikai hiba lényegileg hitelvi botlás is, a melytől tanácsos lesz óvakodni. A protestantizmus, a melyben nincs a tanítást és kormányzást kizárólag végző privilegiumos 'hierachia, sem elvben, sem gyakorlatban nem tűri meg az egyháznak „hivatalos", azaz a tanítást és kormányzást végező, és a „nem hivatalos", azaz az ily munkákban részt nem vevő egyház megkülönböztetését. Az evangéliumi protestáns egyházban virtualiter minden egyháztag pap (ez az egyetemes papság prot. elve) és minden tag virtuális egyházkormányzó (ez a prot. egyházalkotmány paritas elve, a melynél fogva a lelkészek mellett a világiak is egyházkormányzó presbiterek és gondnokok lehetnek). E közismeretfí hittani és egyházjogi elveknél fogva a protestantizmusban minden hívő jogos és tényleges tagja a hivatalos egyháznak, nem hivatalos egyház pedig nem létezik. Ez az egyik botlás. A másik pedig a helytelen elv helytelen alkalmazása. Mert íme, a tapasztalat nem azt mutatja, hogy a belmissziói egyesületek az egyháznak idegen szervei (Molnár szerint: műlábai, Raffay szerint futkározó atyafiak), hanem azt bizonyítja, hogy belmissziói és charitativ egyesületekbe rendesen a legbuzgóbb és legáldozatkészebb egyháztagok, az igazi hívek tömörülnek, hogy a sok földi bajokkal küzködŐ egyháznak a belső munkákban segítségére legyenek. A budapesti Lorántffystáknál buzgóbb egyháztagokat és az ifjúsági egyleteseknél buzgóbb protestáns ifjakat kívánni sem lehet. Az is csak taktikai fogásnak tekinthető, ha a gyülekezeti belmisszósok és a belmisszió ellenzői az egyesületi belmiszósokat úgy tüntetik fel, mint a kik erőszakolják az ügyet, az egyesületi belmissziót egyedül üdvözítő gyógyszerként árulják s hogy az országos egyesület szervezésével uniformizálni, a közös evangéliumi egyesülettel a felekezeti öntudatot gyengíteni akarják. — Hát bizony mi teljességgel nem akarjuk erőszakolni a belmisszió ügyét, mert tapasztalásból tudjuk, hogy csak a hitből és szeretetből önként folyó apostolkodáson van Isten áldása, s mert mi elvből a szabad és önkéntes tevékenységet hirdetjük és követjük. A gyülekezeti és hatósági belmisszió hamarabb hozhat kényszerhelyzetbe egyeseket. Csalhatatlan gyógyszerként sem árulgatjuk az egyesületi belmissziót, sőt inkább, mikor az erdélyi tervezethez hozzászólottam, világosan megírtam a következőket: „én ugyan az itt megkisérlett hatósági szervezésnél jobbnak, mert sikeresebbnek tartom az önkéntes vállalkozás elvén nyugvó tömörülést, a szabad cgysülést; de azért mégsem tudom eléggé méltányolni és kiemelni erdélyi hitfeleinknek azt a nagyjelentőségű lépését, hogy az egyháztársadalmi tevékenység szervezését erélyesen, tervszerűleg és sok gyakorlatias érzékkel tényleg megindították". Hol itt annak az állítólagos csalhatatlanságnak a hangja, modora? A mi végül az uniformizálás és a felekezeti öntudat gyengítése vádját illeti, hát uniformizálta és gyengítette-e a felekezeti öntudatot pl. a M, P. I. T., avagy az Orsz. Prot. Árvaegyesület azzal, hogy az az irodalmi, ez a charitativ munkásság fokozására a lutheránus és kálvinista egyház tagjait egyesítette ? A ki a kákán is csomót keres, annak nem virtus a két prot. egyház között az elválasztó dolgokat kiélesíteni, de ettől aztán ne várja a hittestvérek egyességét; a ki pedig feliil tud emelkedni a két egyházat elválasztó különbségeken, az még a belmisszió mezején is talál egyesítő pontokat (például biblia-terjesztés, árvák gondozása, szegények gyámolítása. bukottak mentése stb.) Száz szónak is egy a vége. Az én czikkemnek is ez a veleje : Nem az a fő, hogy gyülekezeti vagy egyesületi keretben és módszer szerint szervezzük a belniiszsziót, hanem az, hogy szervezzük mindenfelé. Gyülekezeti és egyesületi keretek nem absolut igazságok, hanem relatív formák, a melyek közül a viszonyok szerint egyiknek itt, másiknak amott adható elsőség. A helyi belmissziót pl. egy nagybuzgóságú lelkész sikeresen szervezheti akármelyik formában, hisz ime Budapesten, Török-Szentmiklóson az egyesületi, Pozsonyban, Pápán meg a gyülekezeti belmisszió virágzik. De viszont az egyetemesebb természetű belmissziói czélok, a melyek egy gyülekezet erejével el nem érhetők, okvetlenül a szélesebb egyházi körre, a több gyülekezet erejére támaszkodó egyesületi szervezetet igénylik. Továbbá, ha a lelkészek és az elöljárók komolyan át vannak hatva attól a tudattól, hogy (mint Raffay szépen mondja) „az egyházépítés és az evangelizás a lelkipásztornak hivatásszerű kötelessége" : akkor a gyülekezeti belmisszió szervezése csak a lelkipásztorok elhatározásától függ. De ha, mint nálunk áll a dolog, a lelkipásztorok nagy része (önhibáján kivül) elméletileg képzetlen, gyakorlatilag tapasztalatlan a belmisszió terén: akkor vájjon nem czélszerű, nem szükséges e irodalmilag tanácsolni és gyakorlatilag tájékoztatni mind a jelenlegi, mind a jövendőbeli lelkipásztorokat a belmissziói teendők felől? S vájjon egy szélesebb körű és az ország tapasztaltabb belmisszionáriusait is magában foglaló egyesület nem volna-e czélravezető szervezet ebben a fontos munkaágban ? Nem vitatkozom. A „rechthaberei" sem bánt. Győzzön a jobb, s legyen ez akár a gyülekezeti, akár az egyesületi belmisszió. Csak tegye meg kiki a magáét ott, a hová a gondviselés állította. Csak induljon építő munkára mindenki, a ki erre hivatott. Akkor anyaszentegyházunk belső felvirágzása Isten kegyelméből bizton remélhető. Szerkesztő.