Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-12-15 / 50. szám

tárcza. Jézus emberi volta. (Folytatás.) Próbáljuk most már körvonalozni a Jézus egyéniségének képét. Időszámításunk 27-ik éve lehetett az, melyben Jézus a nyilvánosság elé lépett. Mi adott neki erre jogot ? Tudományokkal nem foglalkozott. Bár tudós névvel tisztelték meg, a mennyiben rabbinak nevezték, de már a názáreti polgárok eme kérdése is : „honnan vette ez ezt a bölcseséget?" bizonyítja, hogy Jézus nem volt tudós a szó mai értelmében. Egy szegény és nagyszámú családból származott; négy fivére hozzá még néhány nővére is volt és valószínű, hogy fellépése idejéig atyja mesterségét folytatá [és polgártársainak még csak sejtelmök sem volt jövendő nagysága felől. De már első felléptével igazolta, hogy ő a nép tanító mesteréül vanjjrendeltetve, Nem közönséges éles megfigyelő képesség párosult benne kiváló előadási tehetséggel. A természet életével és tenyészetével bizalmas viszonyban van. Gyönyörködött a mezők liliomainak szépségében; látta mint röpködnek a légben gondtalanul az égnek madarai; a vetés és aratás, a szőlőtő és fügefa, a juhok és pásztorok a jól megfigyelt képeknek gazdag tárházát szolgáltatják neki. Ismeri az emberek szorgos munkáit, a gyermekek piaczi játékát, a halászoknak a tavon és parton végzett foglalkozását; sőt ismeri az udvari emberek életét is, a kik finom ruhákat viselnek. De legfeltűnőbben ismeri a lelki életet. Oly élethiven rajzolja a tékozló fiút, hogy mi arra ma is, újból meg újból ráismerünk. Bepillantanunk enged a farizeusok legtitkosab gondolataiba," és oly mélyen hatol barát ós ellenség benső életébe, hogy méltán el lehet mondani róla: „látta gondolataikat"'. Es a mit élesen megfigyelt a természetben, az emberek külső és belső életében, — azt képes volt felülmulhatlanul mesterileg elő is adni, Az a kép, a mit templomba menő farizeusról és publikanusról ád, ha csak formailag tekintjük is, a legjobb, minden létező leirások között. Hogy pedig fellépett, ennek alapja főként a benső kényszerűségben, az ő erkölcsi kötelezettségében volt. Határozottan visszautasítja azt a feltévest, mintha neki emberi igazolásra volna szüksége. A mikor jön, azért jön, mert küldetik és a mikor beszél, azt isteni teljhatalommal teszi. Fellépése kiválóan természetes. Semmi sincs távolabb tőle, mint azt, hogy a külsőségekben valami sajátságost mutasson. Úgy látszik, hogy é Ke. János eljárát, a ki nem eszik, nem iszik és már a külsőségekben is prófétának igyekszik magát mutatni, nem helyesli. „Eljött az embernek fia, eszik is iszik". Elfogulatlanul csülközik azokkal, a kik hozzá jönnek, vagy a kiket ő látogat meg. Mikor egy előkelő farizeus hivja magához, elmegy, és mikor egy gyűlölt vámszedő hívja ahhoz is bekopogtat. Valami természetes, mondhatnók királyi méltóság akadályozza abban, hogy a néppel teljesen összegyűljön valamint abban is, hogy attól teljesen távol tartsa magát. Minden lépten-nyomon érezzük, hogy így csak az léphet fel, a ki lelki életben keresi a maga és mások értókét, és ép azért nem érzi szükségét annak, hogy szándékosan, kiemelje vagy szándékosan megvesse a külsőt, Kora előítéleteitől Jézus teljesen ment maradt. Ha néha-néha osztozni látszik is a zsidóknak a nem zsidók elleni nemzeti előítéletében, mint a kananeus asszony története mutatja, mindazonáltal az a körülmény, hogy Jézus szándékosan emeli ki azt a nagy hitet, a mit a nem zsidónál tapasztalt, azt bizonyítja, hogy milyen idegenkedéssel viseltetett a zsidó vallási és nemzeti elfogultsággal szemben. A társadalmi különbségre nincsen tekintettel vagy legfeljebb csak annyiban, hogy a szegényebbek iránt nagyob nyájasságot tanúsít. Legkevésbbó akarja magát ugyan mutatni, mintha szocziális reformátor akarna lenni. Es ha az ő korában egyes néposztályok, mint a vámszedők, az istentelenségnek, mások meg, mint a farizeusok a kegyességnek bélyegét viselik is magukon, kiemeli, hogy egyes esetekben milyen helytelen ez az ítélet. Feltűnő vonás az ő fellépésében továbbá a tettekben és követelésekben való nagy határozottsága. Semmi sem hamisabb a sentimentális Krisztus-képnél, a mely őt erő és súly nélkül akarja feltüntetni, mint valami puha viaszbábot. Jézusnak több vas van a vérében, mint a mennyit az emberek átlaga dicséretre méltónak talál. Csak három jellemző példát hozunk fel erre nézve. Anyja és fivérei megütköznek felléptén és kivonulnak, hogy elfogják és erővel haza vigyék. Rövid úton megszabadul tőlük, mondván : „Kicsoda az én anyám, kik az én fivéreim? Mi közöm azokhoz, a kik az én hivatásom útjába állanak". Más alkalommal követni akarja őt egy ember nyilván olyan, a ki jó napokhoz volt szokva. Jézus meghallgatja, de elutasítja. Neki annyi helye sincs, a hová lehajtaná fejét, Tanítványainak ép úgy mint neki készeknek kell lenniök az önfeláldozásra és lemondásra. A ki végül a Máté 23-ik versében a farizeusokat jellemző beszédeit egész monumentális fontosságukban átérzi, annak nincs szüksége egyéb bizonyítékra a tekintetben, hogy Jézus, ha a szükség úgy kívánta, tudott aczél szilárd is lenni. Tetteinek megfelelnek követelései. 0 mindig a legnagyobb erőfeszítést, a munka-, szenvedés- és áldozatkészséget követelte. „A ki jobban szereti apját, anyját én nálam, az nem méltó én hozzám". Mindezekhez hozzá kell adnunk fellépése természetességéhez, előítélettől való mentességéhez és határozottságához az ő öntudata abszolút bizonyosságát. Azt gondolná az ember, hogy mivel Jézus oly nagy dolgokat tanított, akart és cselekedett, tehát át kellett mennie a belső bizonytalanság korszakain is, s lenniök kellett olyan óráinak, a melyekben azt kérdezte magától, ha vájjon az ő útja az abszolút igazi út-e ? E helyett, és