Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-12-08 / 49. szám

s vitákat idéztek elő efféle schulvereinos fölhívások. A legnagyobb fokú felháborodást nyilvánítá a képviselőház a későbbi (1882—1883) német kiáltványok alkalmával, midőn a szász-német propaganda hamisított mászlaga még Mommsen s G-neist, nálunk oly tisztelt elsőrangú tudósokat is képes volt elbódítani. Mintha az egész Magyarország valami német zászló alá hajtott keleti provinczia lenne, melynek belügyeit a berlini komité kénye-kedve szerint irányíthatja, megrostálhatja, oly dölyfös föllépósű gyűlésekből követelték a diplomácziai közbelépést. A német császárhoz Wattenbach tanár által szerkesztett föliratot nyújtottak be; de a császár bizonyára jobban meg tudta ítélni a pápaszemes urak túlkapásait, s a magyar állam ellen beadott kérvényüket kereken visszautasította. Azt hihetnők, hogy a Schulverein bizottság tagjai alattvalói hűséggel nyugodtak meg a „kérvényüket" relegáló császári szavakra. Nem így történt. Az évtizedekig emlegetett „Gewaltstreich der Madjarcn" már valóságos rögeszmévé jegőczedett bele makacs koponyájukba s mintha saját császáruk legfelsőbb fórumát lefokozni akarták volna, a német birodalmi gyűléshez fölebbeztek s oda vitték be a német ügyet vagy helyesebben az erdélyi szász kérdést. Mert jobbára csak ily czímén forog az ügy a Schulverein említett törtenetében. A „Correspodenzblatt" 1882. május 2-ik számában le van írva ama gyűlés Berlinben, mely a német császár előző elutasítása daczára, a. berlini parlament elé terjesztendő „szász ügy" megbeszélését tűzte ki tárgyául. A magyar jogászok előtt a legnagyobb tiszteletben levő 70 éves G-neist Rudolf hírneves jogtanár elnökölt az ülésen; a szászok hű apologetája, Wattenbach tanár volt az előadó, Bunsen Kapp, Schlage Ebertv, Lipke, Herbertz, Kardorrf s számos parlamenti tag képezték a választmányt. Állítólag sokan voltak ott Berlin előkelő befolyásos köreiből. A magyar közvélemény őszintén sajnálta, hogy az angol jogviszonyok, az angol selfgovernment kitűnő ismerője, a Mill Stuartok német párhuzamosa és a „Rechtsstaat" (jogállam) határozott megvédoje oly sajnálatosan felült a külföldi szásznémet kintornázásnak. No de megtörtént a gyűlés a „magyarok rettentő uralma" ellen. A magyar országgyűlés, sajtó ós közvélemény egyhangúlag visszautasította a németországi Schulvereinnak hazánk belügyeibe való beavatkozását; határozottan roszakaratnak jelentette ki azon törekvést, hogy a legkisebb jogérzet elvetésével egy szövetséges ország alattvalóit nyilt hűtlenségre, a törvények megvetésére tüzeli s a rágalmak piszkos fegyvereivel a hazai németséget saját hazája árulójává akarja nevelni. Nem voltak a pán-germán urakra látszólag hatással a hazai nem-szász németségnek népgyűlései, melyeken a német nyelven hozott határozatokban erélyesen visszautasították a berlini hívatlan dajkálkodást s a legnagyobb megvetésüket fejezték ki a külföldi pénzsegélyek ellen. Ezen magyarnémet tiltakozó gyűlések egész sorozatát hozták a hazai német lapok, de a Schulverein bizalmasai (Vertrauensmanner) perfid módon igyekeztek azok valódiságát kétségbe vonni s azok morális és politikai értékét hazug színben ócsárolni. en. (Vége köv.) tárcza. Jézus emberi volta. Bármint vélekedjék is valaki Jézus felől, kétségtelen dolog, hogy ő a történelem legfontosabb személyisége. Nemcsak vallásalapító ő; alapítója annak a vallásnak. a mely el van terjedve az egész föld kerekségén, sa mely még ma is a legnagyobb életerőről tanúskodik. Minthogy már egész közéletünk, világnézetünk, erkölcsi felfogásunk többé-kevésbé a keresztyéni gondolkodás befolyása alatt áll, ennélfogva főleg Jézus az az egyéniség, a ki minket tudatosan, vagy öntudatlanul, helybenhagyásunktól, vagy ellenvetésünktől kísérve leginkább befolyása alatt tart. Kiváló érdekkel bír tehát minden körülmények között kutatni azt, hogy ki volt hát ő és mit akart tulajdonképen ? . De hát talán ezzel a kérdéssel mi, a késői kor gyermekei, nem is jöhetünk tisztába egészen? Mióta Strausz Dávid az 1835-ik évben világ elé bocsátá „Jézus élete" czimű művét, s mióta Renan ugyanezt a tárgyat az 1862-ik évben új alakban előterjesztő, a legkínosabb bizonytalanság érzése vett erőt széles körre kiterjedőleg az emberekben. A bibliai történetekbe vetett föltétlen bizalom megrendült és sok ember ingadozni érzi a talajt, a melyen keresztyénsége nyugszik. Avagy nem meseszerű-e mindaz, a mit Jézusról tudunk vagy tudni vélünk? Az ő alakja nem a költői képzelet alkotása-e inkább, mint a valóságé ? És ha már a Jézus valósággal élt is, nem volt-e valami felhőkben járó ábrándozó, vagy pedig valami egészen egyszerű, becsületes férfi, a kire csak a későbbi kor festette rá az Istenség színeit? Van-e valami megbízható tudósítás a Jézus életéről és tudományáról ? A kétkedő ember nagyon értékesnek tartaná valamely pogány író tudósítását. De hát nem lehet csodálkozni azon, ha erről az oldalról kevés említés tétetik Jézus felől. Azok az emberek, a kik Jézust Pilátus által kereszthalálra ítélt gonosztevőnek tekinték, a kiknek még csak halvány sejtelmök sem volt a megfeszített Jézus jövőjéről, nem érezték magokat arra indíttatva, hogy vele foglalkozzanak. Az első század közepe előtt nem igen hangzott Rómában a Jézus neve, és még azután is, daczára Nero kegyetlenkedéseinek, sok idő telt el addig, míg a magasabb körökben az új vallásos mozgalom iránt komolyan érdeklődni kezdtek. Svetonius jegyezte fel, hogy Claudius császár kiűzte Rómából a zsidókat, mivel bizonyos Krisztus izgatása miatt nyugtalanság keletkezett köztök. Ez a homályos tudósítás akként értelmezendő, hogy a római zsidók közt a Jézus személye miattj heves hitbeli viták támadtak. Tacitus, midőn Róma égését leírja, úgy jellemzi a keresztyéneket, mint a világosságtól félő népet, a melyet az egész világ gyűlöl, és hozzá fűzi még ezt is: „Ennek a szektának az alapítója, Jézus, Tiberius császár alatt, Pontius Pilátus helytartó által kivégeztetett". Ifjabb Pliniusnak a kis-