Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-17 / 46. szám

beli túlsúlyban levő r. katholikus egyház körében oly áramlat kezd felszínre jutni, mely a két egyház, protestáns és r. katholikus egyház közti üdvös verseny helyét, melyen az erős tudományos és hitbeli meggyőződéseknek, a nemzeti életet erkölcsi javakkal eltöltő nemes törekvéseknek kell és kellene megmérkőzniük, a nyers erő dulakodásának, a gyengébbet megsemmisíteni törekvő tisztességtelen versenynek lármás piaczává kezdi változtatni. S hogy a gyűlölködés necsak a jelen, de a következő nemzedékek életét is megrontsa, ez a veszedelmes irányzat a befolyása alatt levő sok nevelő intézet által a gyermeki lelkekbe is beoltja a gyűlölködő vakbuzgóság mérgét". „Hazai prot. egyházunk, bár nem volt kezében nagy vagyon; nem segélte, sőt üldözte, nyomta az államhatalom, mégis diadalmaskodott, kivívta, biztosította jogait, győzelmesen kerülve ki az egyenetlen harczból. Győzött, mert igazsága volt; fenmaradt, mert hivatása volt nemzetünk ós hazánk érdekében. Hivatása ma is ugyanaz ! Erdekei ma is egyek a nemzet érdekeivel. A most feltünedező s ellene irányuló áramlaton is diadalmaskodnia kell; a támadásból, küzdelemből most is győztesen kell kikerülnie, mert győzelmétől nemcsak a saját léte, hanem a nemzeti élet legbecsesebb javai függenek. E szent érdekeknek védelme néz reánk." Lehet-e szebben kifejezni egy tanárnak kötelességét? Bizony nem kellene félnünk az ellenségtől, bármily hatalmas is, ha ilyen szellemű tanárok hintegetnék a tudomány magvait a jövő nemzedékek lelkébe. E szellem volt erősségünk a múltban; ez lehet megvédelmezünk a jövőben is. (Folyt, köv.) Keresztesi Samu. tárcza. Nehéz idők, könnyű emberek.* Felolvastatott a vértesaljai egyházmegye egyházi értekezletén. Néhány év óta, — mondjuk, hogy az egyházpolitikai törvények életbeléptetésétől számítva — egyetemes megmozdulás észlelhető a magyarországi protestáns életben, az egyházi emberek, papok tanárok körében. A mozgás életnek a jele, tehát örvendetes: ezt hangsúlyozzuk minden lehető alkalommal, szóban és írásban. Hogy azonban a mi protestáns világunk, vallásos életünk eladdig, t. i. az említett törvényekig merev halott lett volna, azt józanul nem állíthatja senki. Mindamellett a felpezsdiilés, a tevékenység, a mint mondani szoktuk: * Ez a felolvasás, lapunk egyik munkatársa, de nem az író által beküldetve, már több hete feküdt szerkesztői fiókunkban. Megvalljuk, haboztunk közreadásával, mivel okoskodásait több helyen nem írhatjuk alá s mivel némely állításai és oldalvágásai egyenesen kihívják a szerkesztői megjegyzéseket ; megjegyzéseinkkel pedig áldatlan vitát kelteni nem akartunk. Többek határozott óhajtására azonban — ama kijelentéssel, hogy az óhajtás nem az író részéről nyilvánult — az audiatnr et altéra pars elvénél fogva mégis közreadjuk minden változtatás nélkül, megtéve reá, a hol szükségét láttuk megjegyzéseinket. Szerk. az intenzív munka hogy örvendetes, azt konstatálhatjuk. Szomorú az, hogy az egész mozgolódás, —• a mint az a mi kálvinista világunkban szokásos, — az egyetértés teljes hiányával történik. Tépelődő elmék és aggódó szivek félrevert harangja szól egy- egy helyen, elsiratva — nem minden túlzás nélkül — a jelent és kétségbeejtőnek rajzolva a jövőt; míg másfelől sivár megnyugvás vagy elbizakodás tagadásba veszi a mozgolódás jogosultságát és értékben lejebb szállítja az aggódó lelkek félelmét is, munkáját is. Lelkészi értekezletek, mint tavaszszal a fán a rügyek, egymás után tűnnek föl; fölolvasások tartatnak mindenfelé, a melyek azonban — tehát ez az én felolvasásom is — alig hoznak egyebet mozgásba, mint a levegőt. Mert az értekezleteken mi lelkészek egymás előtt, egymásnak tartjuk felolvasásainkat. Közönségünk, népünk, gyülekezeteink ezekről tudomással alig bírnak, s tárgyánál fogva legtöbb felolvasásunk nem is érdekelheti őket. Avagy az ilyen felolvasások : „Teendőink az egyházpolitikai törvények életbeléptetése után" vagy : „A konfirmácziói oktatásról", vagy a sokat emlegetett belmisszióról stb. alkalmasak-e arra, hogy népünk szivét és lelkét megragadják és a tespedós mezejéről a megújhodás tisztább levegőjébe emeljék ? Én azt vallom, hogy nem. (Mi pedig azt valljuk, hogy igen. Bárcsak régebben megkezdtük volna a lelkészi értekezleteket és a felolvasásokat, — akkor sokkal előbb volnánk, mint ma vagyunk. Akkor nem találtak volna bennünket oly készületlenül a nagy egyházpolitikai átalakulások és nem most, a mikor már nyakunkon a baj, kellene vitatkoznunk a felett, hogy mi is az a belmisszió, s hogy kell-e és minő formában ? S hogy az értekezletek s a felolvasások csak apapok számára tartatnak;—hát miért csak azoknak? Hát nem szabad volna s nem kellene-e azokon egyháztagjainknak is részt venniök? Vagy ha specziálisan a papok számára tartatnak az értekezleti felolvasások, vájjon nem volna lehetséges és üdvös az értekezletekkel kapcsolatban egyháztagjaink számára is népies felolvasásokat rendezni? Külföldön ez mindenütt úgy van; pápista atyánkfiai kongresszusai mellett hazánkban is. Hát csak nekünk protestánsoknak kell hiába vágnunk a levegő eget ? ! Szerk) De azért nem ítélem el a felolvasások tartását; csak abbeli meggyőződésemet mondom ki, hogy ezektől még nem lesz boldog a magyar, a kálvinista magyar. Á sok értekezés, felolvasás, írás, beszéd mind puszta szó, tettek és cselekedetek nélkül. (Teljesen igaz. Csakhogy azokat a cselekedeteket nem igen látjuk, s ez a mi főbajunk. Szerk.) Becse nem annyira az értekezésnek, előadásnak van, mely előttünk elhangzik, hanem annak az indulatnak, mely szüli azokat, mely azonban előlünk rejtve van. A hires angol Carlyle mondja Scott Walter életrajzában, hogy: „Nem az, a mi a felszín fölött van, hanem a mi annak alatta nyugszik láthatatlanul, mint gyökere és földalatti eleme, a melyből az nőtt és kifejlett, az határozza meg a dolgok értékét. Minden beszéd alatt, a mi csak jó valamire, bizonyos hallgatás nyugszik, a mi ínég jobb. A hallgatás mély, mint az örökkévalóság, a beszéd sekély, mint az idő. Paradoxonnak látszik ? Jaj a kornak, jaj az embernek, a felültetett, agyonbeszélt, befecskendezett, száraz homok gyanánt ide-oda fútt embernek, a ki előtt ez a világgal egyidős igazság egészen ismeretlen!" Ezt mondja a hires angol, a ki tudvalevőleg nagyokat mondott annak idejében. De hát a magyar ember ugyanezt fejezi ki rövidebben és csattanósabban, a mikor azt mondja : sok beszéd — szegénység. Én tehát akárhová tesznek is, kimondom, hogy valami nagy áldást nem