Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-10-27 / 43. szám

megirják ugyan az arra hivatott tollak, a mint hogy megörökítették immár teljes hűséggel és részletességge az idei miskolczi vándorgyűlésünk krónikáját is; de talán mégsem cselekszem fölösleges dolgot, ha mint e vándor-csapat egyik igénytelen, de hű ragaszkodású tagja, a magam megszokott módja szerint, vagyis ez egyszerű, de meleg érdeklődéstől és szeretettől sugallt naplójegyzetekben próbálom meg idei kedves emlékű vándorgyűlésünk külső képét, bármily halavány vonásokkal is, megrajzolni. * Mi, dunántúliak, már szeptember 18-án útra keltünk országunk fővárosa felé, hogy másnap hajnalban a budapesti központi pályaudvarban a főcsapattal találkozhassunk s a hét órai gyorsvonattal együtt indulhassunk a közös czélpont felé, hova különféle irányból százan és százan összegyülekezendők valánk. Reméltük, hogy mind a két fővezérünkkel élünkön vonulhatunk be majd főhadiszállásunkra; így bizonyára még impozánsabb lett volna a miskolcziak részéről a fogadtatás. Sajnálatunkra azonban az idén is, mint tavaly, világi elnökünket a miniszteri hivatásából folyó nagyfontosságú teendői akadályozták meg abban, hogy velünk, a fősereggel jöhessen és személyesen vezessen bennünket a fő-találkozó helyre. E tisztet tehát hű vezér-társára, Gyurátz Ferenez egyházi elnökünkre bízta, a ki a tekintélyes vezérkar s az útközben mindinkább szaporodó főcsapat élére állva, derekasan meg is felelt vezéri feladatának. Rajta kívül velünk jöttek még Antal Gábor, Bartók György és Sárkány Sámuel püspökeink, valamint többen világi uraink közül, mint Zsilinszky Mihály államtitkár, ki tavaly is együtt utazott velünk és Laszkáry Gyula evang. egyházkerületi felügyelő. Mi többiek pedig annyian voltunk, hogy akár egy egész különvonatot is megtöltöttünk volna. A gyönyörű őszi verőfényben, mely a régóta tartott esős időt nagy örömünkre épen indulásunk napján váltotta fel, a legderültebb hangulatban robogtunk ki a központi pályaudvarból s tettük meg majdnem négy óráig tartó útunkat. Egymásután hagytuk el a pompás királyi üdülő helyet, Gödöllőt, azután a regényes fekvésű besnyői zárdát, majd Aszódat, melynek nevezetességei az evangélikusok kastélyszerű leánynevelő-intézete s algimnáziuma és az országos javító-intézet. Hatvan úgy tűnt fel nekünk, mint egy fejlődőben levő kis gyár-város, s jól esett, hogy a magasba nyúló számtalan kémény között ott láthattuk a pár évvel ezelőtt alakult kis református egyház templomának égretörő tornyát is. Vámos-Györknél tekintetünk a Mátra hegységre irányult s az annak tövében fekvő Gyöngyösre. Kál-Kápolnától, Fiizes-Abonytól, valamint az előbb említett állomásoktól (Gödöllőt kivéve) vasúti szárnyvonalak ágazódnak el, még pedig nemcsak egy irányban. E viczinálisokon érkezők közül is többen szaporították sorainkat, még pedig — a mit nem hagyhatok feljegyzés nélkül — a szépnem képviselői is, mely körülmény csak érdekesebbé tette amúgy is nagyon kedélyes utazásunkat. Nem csinálok belőle titkot, hogy e kedves hölgyeknek — mint maguk is nyíltan megvallották — egyenes czéljok a kémszemle és a csábítás volt . . . Igen a jövő esztendei vándorgyűlésre készítették elő a lelkeket s csalogatták a különben is nagyon hajlandó társasági tagokat egy kis randevúra — Hódmezővásárhelyre. Hát nem is térünk ki a verbuválás elől: ott leszünk, ha az Úr akarándja és élünk. De nini, ott sötétlik a hosszan elnyúló Bükk-hegység s annak alján fürkésző szemekkel keressük a mármár feltünedező Miskolczot, a hova pár perczczel 11 óra előtt szerencsésen meg is érkezünk. Éljenző közönség fogad kiszállásunkkor, s mindannyian püspökeink s világi uraink mögé sorakozunk s úgy hallgatjuk meg a város polgármesterének, Soltész Nagy Kálmánnak és a vendéglátó két egyház részéről Radvány István kir. tanácsosnak üdvözlő beszédeiket s Gyurátz elnökünknek azokra adott erőteljes hangú és emelkedett szellemű válaszát. Aztán magánfogatok hosszú sora áll elő s azokon kettesével elhelyezkedve elindulunk a kissé messze fekvő város felé, — a hová különben villamos vasút is vezet, s a kiknek kocsi nem jutott — mivel tömegesen érkeztünk — a villamossal jöttek be a fő-fogadtatás helyére, az ágostai hitvallású ev. egyház templomának előudvarára. A házak gazdagon fellobogózva, a közelgő követválasztásra-e, vagy a mi tiszteletünkre? ... De semmi kétség: most nekünk szól e megtiszteltetés. A város népe siirű csoportokba állva s itt-ott éljenzéssel fogadja bevonulásunkat. Mi is élénk örömmel tekingetünk jobbrabalra, s kivált én, ki több mint egy negyedszázada láttam először e várost, s most meglepetve tapasztalom, hogy az akkori falu-város helyén mily szépen fejlődő s ittott nagyvárosias jellegű Miskolczra találtam. Huszonöt évvel ezelőtt csak 21 ezer lakosa volt, ma már épen kótszerannyi: 42 ezer ember lakja e várost, mely ha külső részeiben még kissé falusias is, de a rajta végig húzódó s többnyire modern építésű házakkal szegélyezett főutezája, a Kossuth-szoborral ékeskedő Erzsébet-tere s néhány kiváló középülete révén már is a nagyobb városok közé méltán sorolható. Van itt egyébiránt, mint Borsodmegye s egy nagy vidék központján, annyi mindenféle hivatal, kulturális intézet, gyár- és ipar-telep s kivált több nagyszerűen épült kaszárnya, hogy ezeket tekintve bízvást megjósolhatjuk, hogy néhány évtized alatt Miskolcz városa a vidéki tekintélyes nagyvárosok rangjára emelkedik. S említsem-e, a mi különben köztudomású, hogy e város egyszersmind két protestáns püspökünknek is a székhelye, a kiknek ugyan nincs, mint szerencsésebb r. katholikus kollegáiknak, monumentális rezidencziájuk (melyiknek van széles e hazában 1), de a kik hivatalos állásuknál s kiváló személyes tulajdonságaiknál fogva mégis díszére válnak annak a helynek, a hol nemcsak gyülekezeteik, de az egész város közönsége által osztatlan tisztelettől környezve székelnek. íme ott állanak most is egymás mellett papi díszbe öltözve az evang.