Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-22 / 38. szám

a nemzeti nyomorúságokat (Deut. 28/32, 36, 48 — 52, Jesaj. 1/4—8, 3/17—28, 5/25 sk. 42/24. Jerem. 4/5—7, 27—31, 5/15—17, 6/9—12, Hós. 5/12, 14, 8/1 sk. 9/1 sk., 10/5 sk. Ámos. 2/4 sk., 3/11 sk. Hab. 1/6 sk. Sof. 1/1 sk. Jób. 2/6, 10, 5/18, 6/9. stb.). Nem lehet baj, a mit nem az Úr szerezne (Ám. 3/6); a Mindenható szájából származik jó és rosz egyaránt (Sir. 3/38.) és az Isten az, a ki a világosságot alkotta és a sötétséget teremtette, a ki békességet szerez és gonoszt teremt (Jesaj. 45/7). És nemcsak hogy a természeti rosz Isten akaratából támad, hanem arra vezettetik vissza bizonyos tekintetben még az erkölcsi rosz is. Isten megengedi, hogy egyik ember a másikat megrontsa; pl. a mikor Simon megátkozza Dávidot, Dávid elismeri, hogy azt Isten parancsolta neki (2. Sám 16/11). Megengedi Isten azt is, hogy a kegyes is bűnbe essék; pl. a mikor Isten felindítja Dávidot a nép megszámlálására, azután pedig büntetésül döghalált bocsát az országra (2. Sám. 24 fej. V. ö. 2. Kron. 32/31.); sőt igen gyakran említtetik az ó-testamentumban, hogy Isten maga az, a ki megkeményíti a sziveket, hogy parancsolatának ne engedjenek (pl. Ex. 4/21, 7/3. Deut. 2/30- Jós. 11/20, Jesaj. 63/17. Zsolt. 81/13); ő önti az emberbe a szédelgés lelkét, hogy másokat rosz útra vezessen (Jesaj. 19/14. Jób. 12/16, 17.); ő küldi el a hazugság lelkét a prófétákba, hogy hamis kijelentéseket adjanak (I. Bar. 22/20 sk., Deut. 13 1—3) és ő cselekszi prófétái által, hogy népe szive megkövesedjék, fülei bedugassanak, szemei befedeztessenek, hogy hallván halljanak és ne értsenek, látván lássanak és ne ismerjenek, hogy megértvén meg ne gyógyuljanak (Jesaj. 6/9, 10. Deut. 29/2—4. Jób. 17/1—3. Jesaj. 8/13, 14, 44/18, 63/17). Hogyan egyeztethető azonban ez össze a világnak Isten által megszabott erkölcsi rendjével s magának Istennek szentségével, igazságával és jóságával? Erre a fontos kérdésre a theodiceában (Isten útjai igazolása) igyekezett megfelelni az ó-testamentumi vallás, különösen pedig annak a chokmah irodalomhoz tartozó termékei. c) A theodicea. A természeti és az erkölcsi rosznak az erkölcsi világrendbe beillesztésére és Isten útainak e tekintetben igazolására nézve többféle magyarázatot találunk az ó-testamentumban, a melyek nemcsak hogy más-más oldalról világítják meg a kérdést, hanem mélyebben is vezetnek bennünket az isteni erkölcsi világkormányzás titkaiba. A természeti és az erkölcsi rosz az ember engedetlensége folytán lépvén be a világrendbe, legkézenfekvőbb azoknak büntetésképen felfogása. így fogja fel már a bűnbeesés története s így tekintik azokat az ó-testamentum összes könyvei is, minden olyan esetben, a mikor akár egyesek, akár nemzetek hágják át Isten szent törvényeit és szegülnek ellene akaratának. A természeti és erkölcsi rosz ez esetben Isten igazságosságából kifolyó megérdemlett büntetés, a mely a megsértett erkölcsi világrend helyreállítására szolgál. Ez a retributio tana, a mely szerint úgy az egyesnek mint a népeknek boldogsága vagy boldogtalansága, jutalma vagy büntetése az Isten törvényeivel szemben tanúsított magatartásától függ. A Jahvéhoz való hűség jutalma az áldás és a boldogság, a liűtelenség büntetései a csapások és a szenvedések. A retribuczió eme tanával szemben azonban, mihelyt az istenfogalom megtisztult a félelmetes, bosszúálló jellemvonásoktól s azok helyében a szigorúan részrehajlatlan igazságosság és jóság emelkedtek ki, azonnal kételyek támadtak, a melyek megnyugtató megoldást követeltek. Az ősi retributio-tan szerint ugyanis Isten nemcsak a bűnöst bünteti vétkeért, hanem még hozzá tartozóit is, és meglátogatja az atyák álnokságát a fiakban is, harmad és negyedíziglen. E felfogás mellett tehát az ember boldogsága vagy boldogtalansága nem csupán a saját erkölcsi magatartásától függ, hanem attól is, hogy mily családhoz vagy néphez tartozik, s így megtörténhetik, hogy maga ártatlan levén, mégis, ősei vagy népe bűneiért bűnhődnie kell. Az ebben feltűnő fátumszerűséget felismerték már a skeptikusok és keserű humorral igy adtak kifejezést elégedetlenségüknek: „Az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott el belé". (Jerem. 31/29. Ezek. 18/2). De felismerték azt a próféták is és tisztább istenfogalmuk képesítette is őket a kételyek eloszlatására és Isten igazságossága és jósága megvédelmezésére. Jeremiás prófétától kezdve azért oda módosul a retribuczió tana, hogy az egyén sorsa nem a valamely családhoz vagy néphez tartozástól, hanem a saját erkölcsi magatartásától függ. Az atyák bűnének büntetése csak azon esetben sújtja az egyént, ha az abban a bűnben azonosítja magát őseivel. A családi leszármazás egymagában véve, az ősök erényeinek vagy bűneinek átöröklése nélkül sem áldásra, sem büntetésre nem tesz méltóvá; a mely lélek vétkezik, annak kell meghalnia (Jerem. 21/29, 30 Deut. 24 16, Ezek. 18/4, 20, 3312—20). A retribucziótanának ilyetén módosítása sem oszlatta azonban el teljesen az isteni igazságossággal szemben támadt kételyeket. Voltak ugyanis világosan demonstrálható esetek, a mikor az egyén, vagy a nép hűsége általánosan tudva volt és az Isten mégis csapásokat, megpróbáltatásokat bocsátott reá; vagy a mikor épen maga Isten keményítette meg a sziveket s vette el a látás és hallás képességét és mégis büntetésekkel sújtott. Az első eset történt például Jákobnak, Józsefnek, Jóbnak életében, s e szempont alá esnek a népnek a pusztai vándorlás alatt szenvedett megpróbáltatásai, és a kegyesek szenvedései. Az utóbbi esethez pedig azok tartoznak, a mikor Isten akaratából történik az ellenszegülés vagy a bűnös útra vezettetés. Az ezekben feltűnő látszólagos ellenmondásnak is azonban megvan a magyarázata. A mi a szivek megkeményítését illeti, ennek magyarázata az, hogy Isten ki készakarva ellene törekszik, igéje által még mélyebben vezeti a bűnbe, a végre, hogy az illető annál inkább beláthassa, hogy a reá mért büntetés valóban megérdemelt, s ebből tanulja meg-